Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - Szamizdat-dokumentumok: I. A Magyar Nemzet Szabó Zoltán-nekrológjáról (Nyílt levél a Magyar Nemzet olvasóihoz) - II. Kenedi János: Nem ugyanakkor, nem ugyanúgy és nem ugyanazért (Három dokumentum arról, hogyan mondott le Szabó Zoltán diplomáciai állásáról)

mint „baloldali mazochizmus vagy szekta-demokráciá”-t. Harmadrészt, a lojalitás fenntartásáért folytatott játékban — enyhén szólva — zavaró tényező lett volna a család disszidens, a politikai rezsimmel szakító tagja. Erősebben szólva azonban, Károlyi nemcsak a zavaró tényező kiküszöbölését óhajtotta, de szüksége is volt olyan követségi beosztottra, aki lemondása után szalonképes marad a magyar kormány portáján és az ő házánál, annál is inkább, mivel a hivatalos érintkezés megszűnt közöttük június 2-ával. A három tényező — rövid időre — így kapcsolódott össze: a „baloldali mazochizmus vagy szektademokrácia” paralizálta Károlyi erkölcsi ítélőképességét, hogy Szabó Zoltán lelkiismereti döntését a saját lemondási indítékával egyenértékű morális választásnak ismerje el — hiszen abban a szocializmus szolgálata valóban nem az első helyre van rangsorolva, míg ha ott lenne, Károlyi könnyebben is boldogult volna egy hajlékony kriptokommunistával! —, politikai manőverezését viszont éppen azzal vélte biztosítani, hogy Szabó Zoltán nemcsak a hivatali beosztottja, de a veje is, akinek magánjellegű lemondása egyedül az ő zsebében lapult március 5-e óta, nemhogy a magyar kormány, a külügyminisztérium, de közös kollégáik se tudtak róla. Éppen hiper-korrekt lemondási eljárásával hozta magát Szabó Zoltán abba a helyzetbe, hogy a politikai manőverezésnél Károlyiék számításba vegyék mint lehetséges közvetítőt feltételezett esetre, hisz ha a kultúrattasé március 5-e és június 2-a között kiadta volna a titkot, nemcsak Szabó Zoltán nem kényszerült volna második levelet írni június 7-én — egyszerűen rámutat a követségen X-re vagy Y-ra azzal, hogy „ő” már tudja, s mert tanúja van, a döntés megmásíthatatlan! —, ám Károlyi támaszthatott volna igényt szalonképessségére, ha a kiszivárgó hír nyomán a magyar kormány bizalma megcsappan egy vonakodó közvetítő iránt. De Szabó Zoltán rendíthetetlen volt lelkiismereti döntésének végrehajtásában, Károlyiék pedig visszaélni szándékoztak körültekintő eljárásmódjával. Sikertelenül. Következésképp egyre indulatosabban kárhoztatták kétes politikai szándékuk meghiúsítóját. Innen ered a fordított kivételezés logikája. Más szóval az a jelenség, hogy voltak ugyan a párizsi magyar követségnek olyan munkatársai, kiknek lelkiismereti döntését Károlyi rájuk bízta — mint Hajdú Tibor tényhűen írja —, de Szabó Zoltán nem tartozott közéjük, mert az ő lelkiismeretét előbb devalválták a szocializmus szerintük magas árfolyamán, majd a leértékelt holmival kufár- kodni kívántak.

Nem különösebben tapintatos hát Károlyi fölgyorsuló tragédiájának hangulati elemei közé bevonni Szabó Zoltán távozását a párizsi követségről úgy, ahogy Hajdú Tibor szcenírozza a jelenetet: „voltak, akik rögtön az ő lemondása után elhagyták a követséget: köztük a veje ...” A tapintatlanságon és az irányzatosságon túlmenően már csak azért sem, mert Szabó Zoltán szabadságolási kérelmét Károlyi írta alá, az ő feleségével utazott, méghozzá leányaihoz, akik közül az egyik ott élt már Angliában, a Whiltshire megyei Corshamban, férjével, Jacques Baileyvel, a másik pedig oda vonult vissza, s az anyakönyvi bejegyzés szerint 1949. április 26-án ott adott életet újabb unokájának: Szabó Kristófnak.

Károlyi és a szocializmus ügye elég valódi tragédia ahhoz, hogy a rendező lemondhasson a harsány hangulatfestő elemekről, amelyekre annak van inkább szüksége, aki nem hisz a dráma két vonulatának összetalálkozásában, s a túldramatizálás lendületével önmagát kívánja meggyőzni. Ez az igyekezet Károlyi Mihálynénál rágalomáriává magasodott emlékiratában, ahol a férje halálát kiváltó okok sorában Magyarország és leánya elvesztését így sűríti össze (Együtt a száműzetésben, Európa, 1969. 303. p.): „Egyszer azt mondta nekem: — Elfelejtettek a barátaim (...) Családi bajok, a kedvenc lányával történt szakítás ugyancsak mélyen lesújtották és aláásták egészségét”, máshol még azt is hozzáfűzi az apjától elszakított leányhoz, hogy „akit a férje ragadott el tőle”. A szocializmus ügyéből és Magyarországból, ha összejön valami — akár Károlyi Mihály szellemi örökségének reményében —, nem a történetírók dramatizáló képeségének és a kellemetlen dokumentumokat kikerülő tehetségének jóvoltából fog összejönni. Igaz, ha nem jön össze, az se a szelektív és tendenciózus történetírásnak lesz köszönhető. Mégis — vagy csak nekem? — rokonszevesebb, ha nagy veszteségekről úgy írnak, ahogy Szabó Zoltán fogalmazott emigrációja első napjaiban egy hivatalos beadványon, amikor még nem dőlt el, vajon

72