Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - Szamizdat-dokumentumok: I. A Magyar Nemzet Szabó Zoltán-nekrológjáról (Nyílt levél a Magyar Nemzet olvasóihoz) - II. Kenedi János: Nem ugyanakkor, nem ugyanúgy és nem ugyanazért (Három dokumentum arról, hogyan mondott le Szabó Zoltán diplomáciai állásáról)

Károlyi „ekkor értette meg, a magyar párt is sorra került. . (uo.). Közepén pedig, mint

egy passiójátékban, mellékszereplők kísértenek ugyan „biztatásért és megnyugtatásért”, meg komiszul magára is hagyják, mint Szabó Zoltán, ám ha mindez egyszer véget ér — azaz: elmúlik a hidegháború és a perekkel jellemzett szocializmus —, akkor Károlyi lelke a mennyekbe száll. A többi lelkiismereti döntés üdvözülése elől ugyanis nem hárul el az akadály. Annál is kevésbé, mivel a perek a „purgatórium” feltételes megállóját jelentik a szocializmus paradicsoma felé, s nincs az a vicinális, amelyik megállna olyan utazó előtt, akinek a poklot jelentették a Rajk-per előtti megállók is. Azok a perek, amelyekben a magyar kommunista párt még nem a saját tagjait küldte — hogy Hajdú Tibor hasonlatánál maradjunk — a tisztítótűzbe, hanem máglyára vetette vélt vagy valódi ellenfeleit abban a „vallásháborús légkörben”, amely Szabó Zoltánt „félreállásra” készteti, mert „nem arról van szó” — írja a 2. számú dokumentumban —, „hogy egy politikai tábort cserbenhagyok és egy másikhoz csatlakozom”. Károlyi Mihály sem tette ezt, sőt e tekintetben úgyszólván ugyanazt tette, mint Szabó Zoltán, csak kb. 7 hónappal később,mint emlékiratában megvallja: „Miután otthon nem tiltakozhattam a történtek ellen, nem voltam hajlandó, és nem vagyok hajlandnó az ellenség malmára hajtani a vizet. így szándékosan és tudatosan két szék között a pad alá estem: ez maradt számomra az egyetlen hely, amelyet tisztességgel elfoglalhatok.” (uo. 462. p.)

Életrajzírója azonban nem a „pad alól” értékeli a különféle lelkiismereti döntések indítékait, mint ahogy már Károlyi Mihály sem tekintette tisztességesnek, ha valaki előbb találta a lelkiismeretével összeegyeztethetetlennek a politikai rezsim szolgálatát, mint ő, s visszafelémenőlegesen se adott feloldozást mindazoknak, akik már mind ott voltak, ahová „két szék” közül ő is esett. Bírálója erkölcsi szigorán múlik, számonkéri-e a következetességet attól, aki a Hit, illúziók nélkülbcn elismerte: „nem vagyok következetes” (uo. 459. p.) én, akin a pelenkát cserélték abban a hónapban, amelyikben Károlyi súlyos döntését meghozta, nem ráncolnám a homlokom, de a történetírónak se muszáj következetlenségeit úgy kiegyenesíteni, mint amilyen hajlíihatatlannak Károlyi szerette volna látni magát. És Károlyiné az urát. Mert míg Hajdú Tibor beállítása — az idézett jelenetben — csakugyan azt a gyermeteg történelemképet építgeti, amelyben Károlyi és a szocializmus drámája a mai happy endnél végződik — a nagyérdemű közönség megtapsolhatja azokat a főszereplőket, akik a hidegháborúval és a kommunistáknak kommunisták ellen rendezett pereivel szemben tisztességesek maradtak —, de a Károlyiak ennél politikusabbak is, indulatosabbak is voltak, s ha törekedtek is arra, hogy az utókor úgy ábrázolja őket, ahogy Hajdú Tibor, ebben nem koronázhatja őket maradéktalan siker.

2. számú dokumentumunk kissé félre is biccenti a koronát. Egyáltalán nem érthető, miért kellett a lemondási szándéka ellen felhozott „rábeszéléseket” pontokba foglalva elutasítania Szabó Zoltánnak — öt nappal a nagykövet lemondása után —, ha nem tárjuk fel, hogy 1949. június 2-a és október 17-e között (tehát abban az intervallumban, amely Hajdú Tibor monográfiájában június 6-ával kezdődik), Károlyi, saját lelkiüdvének megóvása érdekében, más leikével hazardírozott, csakhogy a tétet — lojalitását, melyre a magyar kormány még rá is licitált — tarthassa, persze hamiskártyásokkal folytatott játékban, de a maga kezében se cinkeleden lapokkal.

Szabó Zoltán levelének keletkezési körülményeiről érdemes felidézni néhány sort egy Ignotus Pálról szóló, az Irodalmi Újság 1957. június 1-i számában megjelent cikkéből: „1949 június 5-én, a felszabadulás hívságos állapotában érkeztem Angliába, mivel Károlyi Mihály lemondása feloldott egyre terhesebbnek érzett magánjellegű, adott szavam alól, hogy nem szakítok a rendszerrel, amíg ő a helyén marad. Útitársnőm, Károlyi Mihályné Dovertől Canterburyn át a Piccadillyig támadta végleges elhatározásomat azzal a makacssággal, ami a női nem sajátja.” Miért támadta, ha egyszer — Hajdú Tibor megfogalmazása szerint — Károlyi a saját lelkiismeretükre bízta „beosztottjait?” Egyrészt, mert június 2-a után változatlan maradt a cél: hazatérés — „mindenek ellenére”. Másrészt, mert Károlyi és Károlyiné egész valóját áthatotta az a kór, amit erős leegyszerűsítéssel, de véletlenül Ignotus Pál és Bálint György egykori vitájának címszavaival úgy jellemezhetünk röviden,

71