Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - Szabó Zoltán: Angol furcsaságok
pódiumon a leány jobbfelé, a fiú balfelé tett egynéhány lépést. Azzal a pihentető és rugalmas mozdulattal, amelyből táncosok és tornászok izmai és idegei új erőt merítenek. Ekkor — hála a Fesztivál Csarnok hangverő és hangfogó felületek fortélyos alkalmazásával elért akusztikájának — a következő mondatot hallottam a pódium felől: „Csibikém, ha ezt így csinálod, akkor karikára bukunk”. Ez kétségkívül magyarul volt. Több olyan színpadon és öltözőkben gyakorta használt s kétségkívül magyar szó, amelyeket helytelen volna idéznem. Volt humora annak, hogy mindezt nem a pesti Opera vagy a körúti Nemzeti Színház, hanem a londoni Festival Hall pódiumáról hallom. A mutatványnak egyébként vége volt. Egy elegáns idősebb úr, akinek gomblyukában a becsületrend piros rozettája virított, és régebben a Saljapin világhírének kialakítását és fokozását szervezte meg, kitessékelt bennünket a folyosóra. Innen a Fesztivál Csarnok erkélyére irányítottak. Az erkélyen egy létra állott; közönséges létra, olyan, amilyent mázolok használnak. Ezen a táncosnő elsőnek, a táncos másodiknak, majd a fényképészekkel magam is fölkapaszkodtunk. Utánunk sereghajtónak a becsületrendes, előkelő úriember jött fel. Az épület tetején voltunk. A fényképészek sorbaálltak, arcvonalra, mint egy kivégzőosztag. Egy fehértrikós férfiú, aki a táncosokkal oroszul, a fényképészekkel angolul beszélt, míg a táncosok egymásközt magyarul beszéltek, előlépett. Néhány szót mondott, minthogy oroszul, nem értettem mit. A fiú terpeszállásba állt, a lány tánc közben a tenyerére ugrott. A leány teste a fiú tenyerén hátradült, válláról a karja, karjáról a kézfeje magasba lendült. Viharerős déli szél fújt a Fesztivál Csarnok tetején. A nap a felhők kezelésében félpercenként fénykévékkel söpörte végig a táncosokat és a fényképészeket. A Big-Ben tornyának óralapjával egy magasságban voltunk. A Big-mutató négy óra harmincöt percet mutatott. A harminchatodik percre a táncos kezefeje csöppet megremegett. „Again?” — kérdezte a fehértrikóstól. Az bólintott. Fényképezőgépek kattogtak. Különben aránylag csend volt, csak lenn a mélyben dörögtek, a vasúti hídon, félpercenként a Dél-Angliába rohanó villám vonatok. A táncosnő bokorugró piros balettszoknyájával próbálkozott az atlanti szél. Mozdulatainak a Themze-kanyar félkörén túl londoni házkémények milliói, a Szent Pál Székesegyház kupolája, a BBC villanyórája, a Big-Ben óratornya, a Lordok Házának gót bordasora szolgált háttérül. „Kielégíti az urakat a felvétel?” — fordult a becsületrendes úr a fényképészekhez. A fényképészek jóváhagyólag hümmögtek. A festőlétrán ki-ki óvatosan leereszkedett az erkélyre. Az erkélyen két madzagon huszonöt balett-trikó száradt. Nyilván a Fesztivál Balett tagjainak ruházata. A trikók lábszárait mozgatta, táncoltatta a themzei szél. „Ez a jó háttér” — mondotta Kovács Nóra balett-táncosnő Rab István balett-táncosnak, magyarul. Egy fotográfus ugyanezt gondolta angolul. A tetőtánc megismétlődött az erkélyen. A levegőbe röppentett lány alatt a szél muzsikájára a tánc kísértetei gyanánt üres balett-trikók táncoltak. A gépek kattogtak, az impresszárió becsületrendjével, a táncosnő bokorugró szoknyájában, a táncos gyöngyös mellényében megálltak az erkély közepén. Zokon venné-e, ha magyarul beszélnék a táncosokkal — kérdeztem a becsületrendest. A becsületrendes előzékenyen mosolygott, hogy nem; de a fiú, talán a jövőre gondolva, talán egy odatúlról magával hozott óvakodás- nak engedelmeskedve, hirtelen ezt mondta angolul, a Festival Hall tetején, az esetleges világhír felé vezető kapaszkodón: „We don’t speak any more Hungarian” — „Mi nem beszélünk többé magyarul”. Ezen elmosolyodtam. Átvillant az eszemen: megkérdezem tőle, vajon hogy mondja majd „Csibikém”-et, meg a „karikára bukunk”-at Londonban vagy New Yorkban angolul. E kérdésre azonban nem maradt idő. A táncosnő közbeszólt. így: „Fenét nem beszélünk magyarul!” és útitársnőmhöz fordult: „Van valakije odahaza?” — „Van. Az anyám” — mondta az útitársnőm. „Nekem is” — felelte a táncosnő. Ez volt a bemutatkozás. „Az anyám”. Kicsit hallgattunk, a szónak súlya volt. Aztán a korláthoz mentünk. A korlát alatt félkörben óriás kanyarját írta a folyó. A Themzén sétahajók cikáztak, megannyi villogó fehér csíbor, amelynek hátán emberfejekből sörte nőtt. Lejjebb tengerjáró hajók nyugodtak, terebélyesen. Hátrább a gót parlament csodálta önnön homlokát a vízben. A hídon 60
