Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - Szabó Zoltán: Angol furcsaságok
szél dúdolt hozzá, nem éppen altatót. A viaszosvászon-bölcső hajókázott az árvizén, békésen csendesen. A csecsemő később megéhezett, fölébredt. Sírni kezdett, ekorra már besötétedett. A gyereksírás szállt a vizek fölött, egy mentőosztag hallotta meg. A vízár Mózesét rendőrök emelték át a csónakukba. Megmenekült, akár az az öregasszony, aki nyolcvannégy éves, s már nem is nagyon értette, mi történik, amikor a víz betört a szobájába. Minthogy öreg volt már, a védekezés legegyszerűbb fajtáját választotta; felállt egy székre. Majd hirtelen eszébe jutott valaki. Az öregasszony ugyanis nem élt egyedül. Volt egy élettársa. Egy macska. Tikinek hívták a macskát. Kiáltozni kezdett a macskája után. Tiki undorral méregette a vizet, kredenceken, székeken, asztalokon át közlítette meg az öregasszonyt. A víz ekkor már felért a szék ülőkéjéig, az öregasszony erejéből csak arra telt, hogy egy asztalt a szék mellé húzzon. Fölállt az asztalra, a széket az asztalra emelte. Itt üldögélt a macskájával, alkalmasint beszélt is hozzá, hogy félelmét elűzze. így vártak. A macska meg az öregasszony. Közben beesteledett. A távolból evezőcsapásokat lehetett hallani, de az idős hölgy hangja már gyenge volt jeladásra. Csak várt a négy fal között a tengervízzel telt medencévé változó szobában. Megvárta, amíg kivilágosodik, besötétedik, újra kivilágosodik. Tikivei beszélgetett, hogy el ne aludjon. A harmadik éjszakát követő reggel az ablakon egy rendőr nézett be. így találták meg az öregasszonyt és Tikit az elöntött szobában, az asztal tetejére helyezett széken. „Egy politikával, jövedelemszerzéssel s más természettől távoleső dolgokkal elfoglalt világban — eszméltek fel még a vezér- cikkírók is — most eszünkbe jut, hogy az emberi alaphelyzet mégiscsak: küzdés az elemekkel”, s ennek a vízözönnek volt Noé bárkája is. Az elöntött parton egy domb szárazon maradt. A dombnak hajszálra olyan a formája, mint egy festő palettájának. A palettányi földdarabon — „ó jámbor-édes állatok” — hetvenként fehér bárány melegítette egymást. * * * Feljövet a földalattiból, a Waterloo-állomás kapujában a napfény olyan éles volt, hogy szinte arculcsapott. A Brit Légitársaság Európa-járatainak indóháza előtt négy zászlórúd magasodott. Párhuzamosan. A négy párhuzamos zászlórúdon a vállalat kék zászlói nyújtóztak, ugyancsak párhuzamosan,. Erős szél volt. Szemközt, a talapzatán egy jajvörösre pingált brit bronzoroszlán vigyorgott, mintha éppen jó tréfát mondott volna el. Betonárkádok alatt és acélhidakon át közelítettem meg egy üvegcsarnokot. Az üvegcsamok egyik oldalán egy felírás hirdette: „Színészbejáró”. A portás köszönt, eligazított. A felvonó valahová a magosba vitt, egy előzékeny hölgy szőnyeges folyosóra irányított. Innen beléptem a Fesztivál Csarnoknak, London legszebb hangversenytermének a nézőterére. A nézőtéren fotográfusok gubbasztottak, huszonötén lehettek. A pódiumon gyakorlótrikóban egy fiús külsejű férfi és leányos külsejű hölgy forgott, pergett, megállt, lebegett: lábujján vagy a levegőben, mintha Valéry-sorokat akarnának illusztrálni. „Minél tovább nézem ezt a megfoghatatlan táncosnőt, annál több csodálatos dolgot fedezek fel, amit meg kéne vitatnom önmagámmal. Egy kérdés nyugtalanít: miképp tudott a természet ebbe az annyira törékeny, ebbe az annyira kifinomult leányba ily szörnyeteg izomerőt és ügyességet oltani. Herkules pacsirtává lényegül? Van ilyen legenda? Hogyan lehet, hogy ebben az apró emberfőben, amely zárt, mint egy tavaszi fenyőtoboz, kérdések és válaszok milliárdjai támadnak és feleselnek egymással. Kezeinek és lábainak mozdulataiban feleselnek, valamint kábító megtorpanásaiban, mindabban, ami a leány testével világra jön és elmúlik azonnal, mihelyt láthatóvá tette azt, amit a muzsika fülébe súgott...” A táncospár, egy kistermetű fiú és leány a pódiumon pergett. Testének és a muzsikának a tengelye körül, olyanformán, mintha szavak ritmusa, zeneszerszámok mondandója hajlékony karokat, lendülékeny lábakat és karcsú derekakat kapott volna, hogy kifejeződjék. A leány dereka hátradűlt, karja meglendült, kézfeje kinyílt, mintha esőcseppeket akarna elfogni, felülről valahonnan, hogy öt ujja közt áteressze. Ez a finálé volt. Az egyik fényképész pipáját szájába dugta, s két kezét tapsra verte össze. Lenn a 59
