Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - Szabó Zoltán: Angol furcsaságok
egyik tetőteremben egy négyszázéves asztal mellől egy öreg padkáról szemlélheted Schön- gauer bájos képeit s egy ajtó mellett elrémülhetsz Cranach oszlásnak indult szerelmesein, akik kéz a kézben állnak ott és angolnák tekerődznek a testükön át. Az asszony testén a fügefalevelet egy varangyosbéka helyettesíti. Látta ezt Baudelaire? Ádáz és hipnotizáló kép, Grünnewaldok vigasztalják a látogatót a szomszéd falról. Hazánkat egy Kupecki-portré képviseli és egy fából faragott Magyarországi Szent Erzsébet. Ő a követünk ebben az Európa-fővárosban, amely sötétedéskor középkorian nyers lesz. Ódon ivókban gépzene szól, ódon gépek régimódi muzsikája furcsa és perverz masinából: a tetején népviseletbe öltözött bábuk sétálnak körbe-körbe. Az automata tíz frankért nehézkes, Brueghel képeire való táncokra harsog gépzenét és felrántja az elzásziakat asztaluk és a fehér bor mellől. Családok három generációja ül együtt, esti rizlingje mellett. A nyolcvanéves családfő tubákol és illetlen megjegyzéseket tesz a lányokra. Az asszonyok csiklandósan nevetnek minden mondat végén, bizonyos végszavak bizonyos guruló-rikoltó kacagást váltanak ki, önműködően. Ez a félelmes nevetés kiszűrődik az utcára, és azt az érzést kelti, hogy minden második házban, minden második kocsmában, minden asztalnál dülöngélnek és rázkódnak az emberek valami mesterkélt, harsány és izzadt jókedv parancsszavára. Mindez kísérteties is. Ilyenkor talán a kőördögök is felvisítanak a daliás és kecses Erények talpa alatt a katedrálison. Éjszaka van, angyal-ördög kék-lila fényben rajzolódik ki a templomfalon, kék fénykéve jár fel-alá a toronyívtől a kapuboltig. Katonák próbálgatják a reflektoraikat. * * * „Épp oly falánk szerelmem, mint a tenger” — mondatja egyik hősével Shakespeare, s a tenger csakugyan falánk volt ezekben a napokban, Angliában. Templomok lábát harapta át, házak derekát törte le, s a neve Angliában úgy hangzott mint egy szirénaszó vagy félrevert harang. A ciklon, amely a tengert invázióra mozdította, valahonnan Skóciából indult el, megperdült tengelye körül, mint egy orsó; délre fordult, óránként száztizenhárom mérföldet tett meg, felrántotta a sósvíz roppant köpenyét és ráborította Norfolk, Kent, Essex partjaira. Nekem egy vers jutott eszembe, Babits Mihályé ... Amikor a vers megjelent, Párisban éltem. Az Avenue Park Montsouri egy házának negyedik emeletén. Háború volt, még nem az igazi, de már háború, az, amit a franciák „furcsa háború”-nak hívtak. Reggelenként az ajtó hasadékán csúsztatta be a francia postás a „Magyar Nemzet”-et s azon az újságlapon, amely 1940. február tizenharmadikán jelent meg, egy verset találtam, a versben ilyen sorokat: Irtóztató telünk volt az idén mintha meg akarná mutatni a természet, hogy még ő is létezik. így kezdődött a vers, a Babits Mihályé, amely tizenhárom esztendeje jelent meg, E tizenhárom év alatt hozzászoktunk az embercsinálta katasztrófákhoz, s elszoktunk attól, hogy elemi csapásoktól féljünk. így jut az ember eszébe Babits-vers angliai árvízhírekre, amikor az Északi-tenger jelenti be, „hogy még ő is létezik”, figyelmeztet rá, hogy „őt se lehet semmibe venni” s hogy „éppoly gonosz tud lenni, mint az ember”. Olyan időkben, amikor Nyugat-Berlinbe egy hónap alatt menekülnek harmincezren, mindenki joggal képed el, ha a tenger hajt egy éjszaka harmincezer menekülőt szükségszállásra. Megnyugtató is, ha az elemek dühöngenek, nem az ember. Még akkor is, ha a pusztulás képe, gépmadár-perspektívából, rémületes, ha a tengerár „karaván”-okból kilencvenhetet dob egymásra a parton, ha több ezer ház köldökig víz alá kerül, s egy férfi holttestét a vízár ereje, nem hóhér dobja fel egy fa koronájába. Ezekben a napokban arról olvashattunk, hogy egy csecsemő a gyerekkocsiban szunyókált, amikor rátört az ár. A hullám az acélvázból kiemelte a gumibölöcsőt, s ringatni kezdte. A csecsemő elaludt. Az árvíz ringatta, a 58
