Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - Szabó Zoltán: Angol furcsaságok
méter.” Illemhely is van a toronyban, száznegyvenkét méter magasan. Az egyik korlát mellől jószemű ember ellát az Európa Palotáig. Az Orangerie, a melegház mellé építenék, s egy kis Lenotre kert s egy terjedelmes angolkert közt helyezték el. Az Európa Tanács Véleményező Gyűlésének terme részben rádióstúdióra, részben fedettuszodára, részben üdülőszállóra emlékeztet, s aránylag kevéssé utal a méltóságteljes angol, a pompátlan francia, vagy a hivalkodó magyar országházra. S ha egy-egy parlament — ország háza, ez itt egy földrész háza. A szónokot saját torkán kívül hangszórók s fejhallgatók százai biztosítják arról, hogy egy szava sem megy majd veszendőbe. A tolmács egy üvegpáholyba ül, tekintetét mint egy megigézett a szónokra mereszti, karjai önkéntelenül utánozzák a szónok taglejtését, ez nyilván segíti abban, hogy az érzékletes angol kifejezéseket pontos franciára tegye át, vagy fordítva. A képviselők vasárnaponkint kirándulnak. Sajnos, nincs magyar köztük, ha volna: a környék, Strassburg és vidéke, Buda környékére emlékeztetné. Nem a székesegyház miatt, természetesen, nem is a négyszázéves házak miatt, ezekből több van itt, mint a trianoni Magyarország egész területén. Úgylehet a villamosok keltik ezt az érzést, vagy a kocsmák. Vagy a vendéglő közel az Európa-palotához, a Wampetics hajszálra. Vagy egy másik kirándulóhely a Vogézek hegyei közt, akárha a Hűvösvölgyben volna. Elszórt asztalok, tömzsi fák árnyékában, sóderén. A fák maguk is közép-európaiaik: zömökek. Franciaországban felnyúlnak a fák, Közép-Európában elterebélyesednek, meghíznak, hogy úgy mondjam. Még a HÉV is megvan, hosszújáratú villamosok visznek a szabadba. A hasonlóságot azonban még leginkább a sváboknak köszönhetjük. Itt egy Unterreiner hirdeti magát a cégtáblán, távoli rokonát mintha budafoki cégtáblán láttam volna. Bortermelő, sörissza nép ez is, bizalmatlan és megbízható. Gyanakvó, zárkózott, kedélyes és családias, abban az értelemben is, hogy irtózik az idegentől, mint valami veszedelemtől. A francia már idegen. „Most jött Franciaországból” — hallom németül egy asztal mellől, amely francia földön áll. A városban általában franciául beszélnek, a városon kívül a helyiérdekűn csakis svábul. Németek? Alig hinném. „Francia: nem lehetek; német: nem kívánok lenni; maradok elzászi” — hivalkodott egy Rohan herceg. Van halászcsárda is, ha nem is pillant olyan széles folyamra, mint a Kutyavilla. A „Halászok Melegedője” az étlap mellé fényképreprodukciót tett a kirakatba. A szemüveg sötét csontkerete mögül Spaak Európa Tanács-elnök szemléli a kávét, amit csészéjébe töltenek. Alatta felírás: „Spaak Henrik Pál kitűnően evett a Halászok Melegedőjében.” A halászcsárda asztalán piroskockás abrosz, a falakon ragyogó rézedények, tepsik, lábasok. A kasszában egy mozdulatlan kispolgár trónol, figyel, a pipáját figyeli. A vaskályha, a halászoké: melegít. A pincérlány gömbölyded, mintha egy Krúdy-regényből jönne. Az ajtó nyílik, a reklámozott államférfi lép be, egyedül. A tulajdonos felesége izgatottan néz, férjének a fülébe súgdos. A sváb vendéglős előbb bosszúsan pillant rá, aztán lassan a pult mögé megy, ott naptár lóg egy szögön. Pipáját szája bal sarkába tolja és jobbjával felemeli a naptárlapot. Ott a kinti fénykép és hitelt érdemlő nyilatkozat másolata lappang. Meredten nézi a fényképet, majd az államférfit, majd újra a képet. Mozdulatlan, meredtszemű akár egy ponty, a padmaly alatt kánikulában. Csak a pincérlány fürge, csak ő emelkedik nyomban a helyzet magaslatára, mint akit megszállt a kegyelem, folyékonyan kezd el beszélni franciául. „Egy vászon asztalkendőt, egy vászon asztalkendőt hozok uraságodnak. Vásznat? Nemde?” — mosolyog az államférfira s viszi is már a méltatlan papírszalvétákat. Spaak folyami halat fogyaszt fehér borral. „Az Utolsó Óra” című belga lap híreit olvassa. A tulajdonosné közben átöltözött, már fekete csipkében ül a sváb kocsmáros mellett, feszesen, mint egy gyászünnepen. A sváb kocsmáros pipázik, a pincérrlány sörrel hűti kedélyét. Az ablakon át a katedrális tornyának vöröse lassan lilába vált az ereszkedő estében, a két tornyon, ahol egy öreg épület szolgál múzeumnak a katedrális mellett. Hajdan ama művészek és mesterek műhelye volt, akik hét évszázadig dolgoztak itt a katedrális tökéletesítésén és a károk javításán. Mert a toronyba vagy a mennyezetbe gyakorta beütött a mennykő. A műhelyépület felső fertálya, a múzeum elragadó! Egyes mestereknek külön szobájuk van. Vázlataik régi bútorok fölött függnek, lakályosan. Az 57
