Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)

életét. S mintha nemcsak idegen, hanem ellenség is volna, mert nyilván előle zártak be minden szekrényt s még a falusi házunk nagykapuját is esténként valamelyik családtagnak magának kellett bezárni, nehogy a cseléd éjszaka beengedhessen valakit. Ha nem szenvedtem volna az ellenséges idegenség alatt, mely az utca közt és köztem fennállott, talán ezt a család és cseléd közötti viszonyt észre se vettem volna.” (215—216.)

De Sinkó már gyermekkorában, ember s ember viszonyának alapvető problematikussá- gát, „lehetetlenségét” érzékelte. S amennyire utólag megállapítható, önmaga intellektuális-morális fölépítését is ezekkel az élményekkel birkózva végezte el. De eredendően önmagára, körülményeire tudatosan reflektáló, önmagát az emberi művelődés nagy eredményeivel intenzíven gazdagító, azokat folyton rostáló és kombináló intellektuális alkat volt. Az élmény nem maradt meg számára a maga közvetlenségében, hanem intellektuali- zálódott és magához vonta az intellektuálisan belátható élet minden más alapélményével rokon jelenségét és mozzanatát. S mindez az évek során egy kultúra- vagy inkább civilizációkritikai attitűddé, fogékonysággá erősödött, illetve ilyenként rögzült s lett a személyiség integráns része.

Már szabadkai naplójában (1916. márc. 14.), mindössze 18 évesen „egy pusztuló, értéktelenedő kultúrát” érzékelt. S bár úgy vélte, hogy „a modern európai kultúra sok-sok olyan értékeset termelt, melyet kulturértékeinkből kiverni lehetetlenség, abszurdum”, már akkor is „a kivezető utakat” kereste. (Ezt akkor friss Nietzsche-élménye talaján Nietzsché- ben s az európai és „görög” kultúra egységbe hozásában vélte megtalálni. [26.]) S ezt a kultrúrakritikus léttapasztalatát a világháború csak elmélyítette. Az út tanúsága szerint akkoriban már úgy látta, hogy amíg lehetséges, „hogy az elmúlthoz [az I. világháborúhoz] hasonló embermészárlások megtörténjenek, addig minden civilizáció szemérmetlen hazugság, minden emberi érték és méltóság illuzórikus” (68.). A háborús években ugyanis azt tapasztalta, hogy a „fővárosban koncertek, színielőadások, léha flörtök, elegancia és irodalmi délutánok. Az emberek kedélyes arccal jönnek-mennek, ha egyik a másiknak véletlenül a lábára lépett, jómodorú udvariassággal pardon-t mondott, de ugyanez az udvarias és kedves ember vagonszámra gyártott és hidegvérrel szállított gyilkos eszközöket, amikkel férjeket, apákat, gyerekeket öltek. Ezeknek a szállításoknak jövedelméből alakultak a jótékony teaestélyek, a különböző háborús alapítványok. Az arcok olyanok voltak, mint máskor. Tartalom nélkül kedvesek, lelketlenül szigorúak, üresek vagy vidámak. Hiába kerestem rajtuk a gond és gyötrelem jeleit amiatt, hogy özvegyek sírnak, árvák éheznek és anyák tehetetlen fájdalomban sorvadnak. A gazdagok nyugodtan és lelkiisme- ret-furdalás nélkül éltek tovább és íratták az erkölcsi utolsókkal, lehetőleg színesen, buzdítóan, hatásosan a gyűlölet és harc vezércikkeit.” (69.)

Ez a létérzékelés és értékelés később is jellemzője maradt. Az 1935-ben írt Szemben a bíróval, bár akkor már sok mindent megélt, s túl volt már pályája jó néhány kanyarán, hasonló szellemben beszél. „Magyarország — írta például — nem volt Balkán és nem volt kolónia — de a hazugságok országa volt” (217.). S lesújtó tapasztalatát általánosítva is kimondta: kultúra van, de nincs következménye, hatása az életre. „Múzeumok, hangversenytermek, rengeteg kép, könyvtárak, egyetemek állnak itt befogadó szemekre és fülekre várva, mindenki szedhet magába annyi gondolatot, szépséget és igazságot, amennyit tud és amennyit akar; a szegénység csak abban áll, hogy ez a kezdete és a betetőzése is a kultúrának s kultúréletnek ebben a társadalomban. Teória marad, mely a társadalom mechanizmusát, az általános praxist, az objektív életfeltételeket befolyásolni nem tudja. Furcsa, időszerűtlen kísértetté lesz a szellem, hazátlan kóbor lélekké, mely nem tud az objektív világban testet ölteni.” (221.). Majd: „Amíg a kultúra nem kerül ki a maga tisztára szubjektumra korlátolt realitásából, míg nem válik a leghétköznapibb külső életben is jelenlevő, formáló tényezővé, míg egy koncertterem mellen, melyben Beethoven IX. szimfóniáját játszák, lerészegített, kurjongató menetszázadok vonulnak el, addig minden kultúréletnek immanens veszedelme, hogy esztétikai játékká, puszta intellektualizmussá demoralizálódik. Kultúra csak a teóriának és praxisnak az egységében, tehát csak [a]

40