Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)

»természeti törvények vakságával« működő társadalmi valóságnak a likvidálása árán válhat morálisan, vagyis objektíve is reálissá.” (221.).

Alapélménye tehát, tartósan a „lélek közölhetetlensége” volt (159.): szakadék ember s ember között, általában: a morális élet lehetetlensége. De mindez számára az emberi világ sajátosságaiból fakadt: amely tehát megváltoztatandó.

Ez a — láttuk, lényegében állandósult — kultúrakritika természetesen nem alaptalan; amit Sinkó mond, nem neurotikus képzelgés. Sőt, tudjuk, veszélyei ma is kísértenek, s talán ma súlyosabbak a tünetek, mint valaha. Az a kultúra ugyanis, amely a középkori ember életének szervességét, lényegi egységét adta, a középkor életviszonyainak fölbomlásával megszűnt, illetve aszimmetrikussá vált. A középkor emberének hite egyetemes érvényű volt (legalábbis a keresztény Európában), de ő maga elszigetelten, partikuláris viszonyok között élt. Materiális tevékenysége egymáshoz csak lazán vagy sehogysem kapcsolódó szűkös keretek között zajlott. „Ez az embereket kétségtelenül a társadalmi berendezkedésnek olyan formái között késztette élni, amelyek átláthatóak voltak számukra, s e formák explicit ideológiája nem volt komoly elvi ellentétben azzal az implicit ideológiával, amellyel az emberek mindennapjaikat megítélték.” (Tamás Gáspár Miklós; A Hét, 1977. máj. 13. 8.) A piaci viszonyok és a piaci racionalitás térhódítása azonban, miközben addig soha nem látott gazdaságot hozott, fölbomlasztotta ezt az egységet. A piac-elvűség kibontakozása kiszélesítette, perspektivikusan egyetemesítette a gazdasági viszonyokat, s a gondolkodás középpontjába — miközben egyre inkább formalizálttá, „üressé” tette a vallást — a haszonelvűséget állította. Ám, s ez radikálisan új volt, a haszonelvűség mellett — előbb csak éppenhogy létezve, megtűrtként, majd növekvő, de mindig alárendelt mértékben — lehetővé tette a gazdasági racionalitásnak alá nem rendelődő gondolkodás különböző változatainak legitim létezését. (A tolerancia ezért vált szükségessé; ahol — legalábbis legitim módon — mindenki egyhitű, ott toleranciára nincs szükség és lehetőség, ott csak illegitim másságok, eretnekségek létezhetnek.) Ez viszont azzal járt, hogy a kultúra világa, tehát egy, a gazdaság szférájától relatíve „szabad” létszféra különnemű jelenségek halmazává lett, azaz zavarbaejtően sokféle és „következmény”- nélküli. Maga a morál is többesszámúvá alakult, „elemei” pedig egymással össze nem illő elemek halmaza. Megnőtt tehát az egyes ember szabadságának mértéke, de vele párhuzamosan növekedett magányosság-érzése, „árvasága” — az ember végleg individum lett. S ez a szabadságigény (természetesen az anyagi gyarapodás vágyával társulva) mind általánosabbá vált, a társadalom mind szélesebb mezőjét fogta át, s vette át az egyéni életpályák irányítását. Ez a fajta tudat azonban, ahogy Lucien Goldmann írja, „az első történelmietlen és egyszersmind radikálisan profán gondolkodási struktúra a történelemben. Olyan gondolkodás, amelynek az a tendenciája, hogy minden szentség létezését kétségbe vonja, legyen az akár a transzcendens vallások természetes szentsége, akár a jövőre alapozó történelmi szemlélet immanens szentsége.” (A regény szociológiájához. In: Szociológiai Füzetek 1. Bp. 1971. 39—40.) Ám az ember — közélmény ez — „csak oly mértékben lehet autentikus, ha önmagát egy keletkezésben levő totalitás részének tudja és érzi, s ezáltal egy individuálison túli, történelmi vagy transzcendens dimenzióba lép” (Uo. 39.).

A kultúra „következmény”-nélkülivé, „játékká” válása (vagy ami még rosszabb, az univerzális haszonelvűség manipulativ uralma alá kerülése) tehát valós történelmi probléma. De aligha kétséges, hogy a modern kultúra Sinkó-i kritikája mégis morálisan túláltalánosított, univerzálissá növesztett. E kultúra ugyanis, bár csupán részlegesen, határok között, de mindenkor betölt humanizáló szerepet is. Fokozatos, bár nem egyenes vonalúan előrehaladó humanizáló szerepével megteremti — egyebek között — saját kritikájának intellektuális és morális föltételeit is. S ennek a korlátozott körben megvalósuló, de valóságos fejlődésnek a negligálása nem egyszerűen intellektuális hiba; itt — a valóságérzékelés és a jövő anticipiálása határán — az utópiaképződés meghatározó mozzanatát figyelhetjük meg. A jelenségeknek ez a globális jellegű átmoralizálása és túláltalánosítása ugyanis — éppen a beléjük vitt morális szempontok következtében — magában hordja a globális

41