Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - Szabó Zoltán: Angol furcsaságok
lattal a helyükre ültek vissza. Egy másodpercig teljes volt a csend, még odakinn a városban is. A heréit hang megszólalt: „Folytassa, Ercsov! Beszéljen nekünk a Maga szerepéről abban az összeesküvésben, amely Tulajev elvtárs életébe került... Ez teljességgel őrültség — kiabált Ercsov. Ez maga az őrület. . . Nem, nem ... Azt akarom mondani, hogy vesztem el az eszemet, kérek egy pohár vizet, megfulladok ...” Ekkor a főnök fölemelte megszámlálhatatlan arcképről ismert bámulatos és szörnyűséges fejét és pontosan azt mondta, amit Ercsov, ha az ő helyén van, mondott volna. Azt, amit Ercsov, kétségbeesve, maga is gondolt önmagáról... „Ercsov, maga katona! Nem hisztérika. Azért van itt, hogy az igazat mondja nekünk. A tárgyi igazságot. . . Ne színházat játsszon! Ezen a helyen .. Ercsov ettől magához tért. Később, amikor a jelenetre visszaemlékezett, úgy találta, hogy ezután hidegvérűen, logikusan érvelt. Emlékezetből idézte a bizonyítékokat. . . arra, hogy ártatlan. Közben érezte, hogy semmi sem segít semmin. Régóta szétporlott vádlottak valaha ugyanígy érveltek őelőtte; de ő tudta, hogy mi az, amiért elhallgatnak ezek a nyomorultak, illetve tudta, hogy miért szükségesség az, hogy szavaik hiábavalók legyenek. A főnök egy mondat közepén vágott a szavába: „Elég. Csak pocsékoljuk az időnket, amikor erre a cinikus árulóra hallgatunk. . . Tehát, te, te csatornatöltelék minket vádolsz? Ki innen ...” Ez a jelenet ezt a Dosztojevszkij-mondatot juttatja eszünkbe: „Lássuk csak, lássuk csak barátocskám! Barátocskám, az ember nem élhet, ha az irgalomnak egy szikrája sincs benne.” De élhet! 73 évet. * * * A levegőnek friss fűszaga van. A nap süt. A szél is fúj, de csak játékosan. Úgy kóstolgatom a levegőt, mint ínyenc az újbort szüret után. Sajátos az íze, nem a tengeri szél fűszerezi, nem is a gyárkémények füstölik, hanem a fiatal levelek kipárolgása ízesíti. Ez egyszer nem a kémények korma, hanem a növények ózona győzött a világváros fölött lezajló örökös égi párviadalban. Pompás nap ígérkezik. A sarki boltba térek be cigarettáért. A művelet hosszabb időt vesz igénybe. A boltosné már idősebb, ismeri minden vevőjét. Három van előttem. Folyik a szertartás, helyi előírás szerint. Egy kliens: két perc. Egy percet vesz el az élénk eszmecsere a pompás időjárásról: „Hát ez már csakugyan szép idő” „Kétséges, hogy délutánig eltart-e”. — „Mindamellett csakugyan szép idő.” „De azért foga van ilyenkor, kora reggel.” Később talán fölmelegszik.” Tíz másodperc alatt előkerül az áru. Az összeadás és a pénzváltás a tizenkettes számrendszer alapján azonban legalább ötven másodpercet igényel. Hatperces várakozás után kerülök ki a kinti napfénybe, a válaszútra. A Regent Park ellenében a Hyde Park mellett döntök. Zebrakereszteződésen át nyugodt villasorok közé érek, a Lancaster Kapun át a Hyde Parkba. A park akárha egy gyülekező színhelye volna. A londoniakat ugyanis a tavasz a ligetekbe hajtja. A többség már hanyatt feküdt a gyepen. Arcára zsebkendőt terített és azon nyomban elaludt. Ezt a képességüket mindig irigyeltem. A londoniak többsége rendelkezik azzal a napóleoni erénnyel, hogy bármikor, akárhol, hanyatt fekszik és elalszik. Hogy látják, az nem zavarja őket. Csak fekszenek, boldogan és mozdulatlanul, akár egy rongy. A fűben. Nem csupán szunyókálnak. Mélyen alszanak, egy-két óra hosszat, aztán fölkelnek, megrázzák magukat, s mennek. Nyolcmilliós városban kell élni több nemzedéknek ahhoz, hogy az ember annyira kedvelje a természetet, hogy mihelyt füvet lát, édes anyaföldet, azonnal hanyattfeküdjék, mint egy gyerek az anyja ölében, és édesdeden elaludjék. Ezt teszi a többség Londonban, a parkban. A kisebbség a szerelemnek adja át magát ugyanilyen magamegfeledkezéssel. A füvön, a napfényben, a parkban csókolóznak, vízszintesen elterülve, a szenvedély páros szélütöttjei. Egy londoni kocsmában vagy kávézóban véletlenül se csókolózik senki. Ezt Párisban, franciák teszik. Az angoloknak ilyesmi a ligetben jut eszébe, füvön. Mindig érdekes, 52
