Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Háy János: A Nautilus Pompilius fedélzetén Moszkvában

sen, hogy eljuss . . . Tehát: eljutsz a Gramplasztinyki feliratú osztályra. Rögtön észreveszed, hogy két dolcsiból felújíthatnád otthoni lemeztáradat (bizonybizony már ráférne), hiszen a lemezek többsége 3,50, vagy két dollár átváltva 160 rubel osztva 3,50-nel . . . (De nagyon tudsz számolni: forintot dollárra, dollárt rubelre, azt lemezre és vissza — az Elbán inneni lelemény.) Ám az sem kerülheti el figyelmedet, hogy két dolcsiból mégsem újíthatod fel a lemeztáradat, mert két Mozarton és egy Viszockijon kívül mást nem tudsz megvenni. A polcokon ordenáré pofák, a nyugati popsztárok rasin alteregói — de rondák vagytok (ezt gondolhatod magadban, s ez egy objektív állításnak tekinthető, mégha alapja mitagadás: érzelmi-indulati). Unottan sétálgatsz majd, a pénztárnál megpróbálod elsütni az érvénytelen 50 rubelesedet, amivel előző este egy öreg csaj vágott át a Gyétszkij Mir előtt, ahol az utca degeszre tömött árusokkal és vásárlókkal. (Mindent kaphatsz itt, csak kissé drágábban, 10-20-szoros áron, mint az áruházban, ahol viszont nincsen, rád a szatyorból árusított füstölt hal tesz elementáris hatást, meg az a néhány oldalba, hátba, hasba vágás, ami a dolog természetes velejárója; aztán a rendőrök, ha észreveszik, hogy valaki nemcsak egyszerűen tartja az árut, hanem pénzt is elfogad érte, azt keményen elkapják és minden teketória nélkül berántják a kapitányságra — ez a keleti abszúrd vajon hányadik felvonása, és mennyi van még hátra?) Megvan a két Mozart meg a Viszockij, már mennél, amikor hirtelen egy számodra jól ismert dalt hallasz a Nautilus Pompili- ustól, egy dalt a szerelemről, ez a téma ott is megmozgatta az újhullámos zenekarok elvadult fantáziáját, kissé ironikusan cseng a krapek (énekes) hangja: Ja hacsu bity sz tabój, rád mégsem úgy hat, ahogy a szándék szerette volna, hiszen már annyira hiányoznak, akik nem utaztak veled. Örülsz. Lazán leperkálod a kasszánál az újabb három ötvenet, rendkívül elegáns vagy így pénzelőrángatás közben, egy igazi úr, az orosz újhullám „hóbortos rajongója”, hülye vagy — ezt gondolja az eladó, s a pénztáros csaj. A gyors vásárlási akciót követően már tényleg nincs mit keress itt, osonás kifelé, át valami utcai járaton, házközi barlangon (ez vezet a metróhoz), botladozol a szex-, a fantasztikus irodalom, s a nyugati limlomárusok között. Újra és újra belekukkantasz a táskádba: ellenőrződ a lemezeket. Megvannak mind, a két Mozart, a Viszockij és legfelül a Nautilus, a biztonságos underground cirkáló, aminek a kapitánya nyilván az a meredt szemű férfi, aki a borítóra került, talán ő a címadó, a The Prince of Silence, vagyis a Knyáz tyisini, a csönd hercege, a Csöndherceg. Nem túl jó ez a lemezeim, hatásvadásznak tűnik, meg tényleg olyan, mintha már hallottad volna valahol, lehet, hogy csak a Simon and Garfunkel-dal miatt (The Sound of Science) vagy ők is nyugatmajmolók volnának . . . „Vagy-vagy” (Hérodotosz I. 62.). Lökdösés közben morfondírozol, ebben az irdatlan csörögésben a címre gondolsz: mért olyan ismerős. Nicsak egy hely tűnik fel a metrón, lezöttyenhetsz (ez tényleg keleti kényelem), előhúzod a lemezt, s ezzel egyben a megfejtést, a pontot töprenkedésed végére. Ez a címadó dal... és a szerzője, vagyis a szövegírója korántsem az orosz rockpoézis valamely jeles képviselője, hanem egy magyar fickó a századelőről. Hölgyeim és uraim, most már maguk is tudják: az orosz újhullám egy neves zenekara Ady Jó Csöndhercegét választotta lemeze címadó dalául. E betyár magyar, míg az orosz véderők kies hazánkat tették módszeresen kietlenné, Verecke híres útjain kilopózott, hogy a maga módján hódítson, némi morzsát elhullajtson ott is expanzióról nem túl híres kultúránkból. S e morzsák fellelése — mi tagadás — oly jólesett az arra tévelygő utazónak.

28