Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

— Akkor meg átjöhetsz hozzám. Borzasztó jó érzés, amikor egyszerűen csak betörsz oda, lerohansz, mint egy vad indián nő. Értsd meg, hogy szükségünk van a távolságra is, hogy a közellétet élvezhessük. Ha ez egyiket fölszámolod, eltűnik a másik is.

Az asszonynak azonban halálosabbak voltak a fegyverei.

Egy idő után Farádi Szabó hátrálni kényszerült a szépség, az odaadás, a szellemes játékosság és főleg az Olgából, Olga minden porcikájából áradó démo- nikus szexualitással szemben. Szerelmese észrevette ezt, és hol tudatosan, hol csak a maga érzelmeiből kiindulva támadott, szorította Pistát a sarokba, ahol már nem lehetett mást tenni, ha csak nem akarta érzelmeit megcáfolni, mint behódolni. Ennek azonban nem az volt a formája, hogy Olga bármit is kikényszerített volna. Ellenkezőleg. Folyton azt hangsúlyozta, hogy nem kér, nem kérhet semmit. „Pista, te teljesen szabad ember vagy, megszoktad ezt a szabadságot, én nem akarhatok ebből egy fikarcnyit sem elvenni. Tűképpen minden jó így is, ahogy most vagyunk egymással.” És ilyen mondatok után csókok következtek, simulá- sok és simogatások, de olyan hosszú csókok, simulások és simogatások, amelyekből valahogy aznap nem lett szeretkezés, mert mondjuk, éppen gyöngélkedett (Olga „gyönge” napjai rendkívül rövid ideig tartottak, Farádi Szabónak ez is tetszett benne); esetleg olyan hát- és nyakfájásokra panaszkodott, melyeket jobban lehetett masszírozással, netán borral orvosolni, mint ágybafekvéssel. Azt is megfigyelte, hogy éjjel nyakig begombolt hálóingben alszik, mivel a vállával is volt valami baj, talán kezdeti reuma. Általában sok titok vette körül Olga testi és lelki vagy szellemi létét: nem volt szabad róla beszélni, legföljebb ő maga fogott hozzá némelykor, hogy — szinte szemrehányásként — megemlítse, milyen nehéz volt eddig is az élete, s most még mindig nem lát menekvést belőle. Az egyetem után végül is muzeológus lett: hol lelkesen, hol kiábrándultán és a pályamódosítás szándékával beszélt a munkájáról. Farádi Szabó sose lehetett benne biztos, hogy biztassa vagy lebeszélje erről. A célozgatások, utalások azonban egy irányba mutattak: ha valóban annyira szereti, ahogy mondja, akkor adja föl magányos farkas életformáját. Ez a kimondatlan, sőt letagadott követelés annyi édességgel, nőies puhasággal, vérborzongató sejtetésekkel ostromolta Pistát, hogy meg kellett törnie az ellenkezését.

A kizárólag Farádi Szabó szájából elhangzott megállapodás aztán úgy szólt, hogy néhány hónapon, de legföljebb egy éven belül elcserélik közös lakásra a lakásaikat. Mindnyájuknak lesz egy-egy saját szobája, hogy továbbra is élhessék a külön életüket is, hiszen négy-öt év és Orsolya is nagylánnyá fejlődik.

— Csak nehogy megbánd aztán, életem! — így hangzott a győzelmet elkönyvelő boldog félsikoly; e mondat kíséretében ölelte át olyan pirosra elborult arccal Farádi Szabót, amilyet az még nem tapasztalhatott soha annak előtte. A didal és a megbékélés, ami ezután következett, újabb nyelvi lelemény megszülésére ihlette Olgát. Együttléteik, búcsúzásaik, közös lakásnézéseik alatt egyre-másra adogatta Pistának a beceneveket. A legtöbbjük aztán elfoszlott a napok és érzelmek sodrában. Egy, egy hosszabb azonban megmaradt, mindvégig legyezgette és kissé bántotta hősünk hiúságát. Olga ugyanis nem tudott szóban, más eszközökkel nagyon is tudott, — mélyebb, forróbb odaadást éreztetni, mint azzal, hogy egyszerűen, „buddhafülű Tóbiásnak” szólította. Elég fura kapcsolása volt ez a kifejezés megbecsülésének és némi, a régi tanyai időkbeli gúnyolódásra emlékez20