Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)
és otthagyja a saját fiát. „Majd te fogsz rá vigyázni — biztatta Pistát —, téged úgyis jobban elfogad, talán még szeret is. Engem gyűlöl. Nem látod a szeméből, hogy gyűlöl?” Farádi Szabó egész biztos volt benne, hogy a fia nem gyűlöli az anyját. Az ígéret — Tűképpen — kezdte a szokásos hosszú beszélgetést ezzel a kedvenc szórövidítéssel Veér Olga (azaz Dózsa Ilona, hiszen nem a néven van a hangsúly!), és ha így kezdte, Farádi Szabó biztos lehetett abban, hogy jókedvében van, akármennyit is vitáznak, bármekkora is közöttük a véleménykülönbség. Mert majdnem mindenben eltértek az elképzeléseik. Elsősorban a jövőt illetőleg, hiszen miután kirobbant mindkettejükben az egymás iránti erős, elfojthatatlan érzelem, amit aligha lehetne enyhébben kifejezni, mint szerelmi tébolyként, elragadtatott ácsorgásként egymás csodája előtt —, természetesen el kellett dönteniük, hogyan élnek majd együtt. És ez támadásokat és utóvédharcokat jelentett. Olga azt szerette volna, ha a két lakást egy nagyobbra cserélik és együtt laknak, hiszen mindketten elváltak már régen, semmi sem kötelezi őket a rejtőzködésre. Titokban persze arra is gondolt, hogy ha már együtt laknak, össze is házasodhatnak, mivel új apát akart a lányának. Ezzel merőben ellentétes volt Pista álláspontja: mi a hátránya annak, hogy külön laknak, amikor annyi időt tölthetnek egymással, egymás lakásán, amennyit csak akarnak. „A formákkal meg ne törődjünk, olyan hihetetlen, hogy egyszerre, egyformán szeretjük egymást. Ezt semmiféle együttlakással, házassággal nem lehet erősebbé tenni, legföljebb elrontani” — ilyenformán győzködte Olgát. Csakhogy Olgának egyáltalán nem ment el a kedve sem az együttéléstől, sem a házasságtól. Éppenséggel attól jött meg, hogy olyan emberbe szeretett bele, mint hősünk, akinek higgadtsága, némelykor ironikus távolságtartása és mindig kész humora folyton bizonyság volt számára, hogy nem találhatna kitűnőbb társat nála. Lelkesedése elfogult és határtalan volt. Ebben a vakító fényben Farádi Szabó ideális, végtelenül alakítható partnernek látszott. Miért ne válassza akkor férjének? Ez neki olyan egyszerű egyenlet végeredménye volt, aminek nem is kellett utánaszámolni. Ráadásul ha arra gondolt, hogy ugyanebben a külső viselkedésre visszahúzódó, puritán férfiben micsoda szenvedély „lobogott” (ne sajnáljuk itt ezt az ősi metaforát!), micsoda szemérmetlen kívánása szerelemnek, összeolvadásnak és testi tombolásnak, semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy hozzá kell kötnie a maga vágyait, szenvedélyét, amelyet természetesen százszor és százszor nagyobbra tartott. Az olyan vulkáni szenvedély volt, amivel egyetlen férfi sem vetélkedhetett! — Tűképpen — kezdte tehát Olga — nem egészen ‘értem az ellenállásodat. Mi akadályoz meg abban, hogy összeköltözzünk az új lakásban? A te fiad az anyjánál van, az én Orsolyám megszeretett, te is kedveled, jóban vagytok, már az apja is féltékenykedik rád. Igaz, hogy hosszú idő, rengeteg vesződség egy ilyen csere, de képzeld el, milyen csodás lesz azután. Fölébredek, és itt fekszel mellettem . .. — Most is így van. Amikor csak akarod, itt alszom nálad. — Ez nem ugyanaz, mert aztán mégis csak elmész és néha hetekig nem tudlak itt tartani. 19
