Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)
„Mit gondoltok, milyen a gyönyör, ameddig él? Mint a gránátalma húsában a vér.” De hogy miért ilyen gyümölcsöt terem a gránátalmafa, az a titkok titok-halmaza. Gyereket siratni Nem volt elég, hogy Andrissal alig jutott valamire, ráadásul még Gizivel is meg kellett vívnia a csatáit, mert volt felesége egyáltalán nem értett egyet azzal, hogy fiuk mégiscsak beteg. Gizi azon az állásponton volt, mégpedig hevesen, teljes idegzeti villámlással, hogy a gyerek gonosz, lusta, cinikus. Farádi Szabó is elismerte, hogy Andris bármikor rá tud játszani a depressziójára, s ha nem akar, nem csinál semmit, mint ahogy többnyire nem is csinált, csak azt nem fogadta el, amit ösztönösen sem fogadhatott: hogy fiának az égvilágon semmi baja. Ha egy gyerek, mondta, gondosan elmagyarázza tizenkilenc évesen, hogy nem látja élete értelmét, azt nagyon komolyan kell venni, még akkor is, ha hozzáteszi: persze, lusta is, link is vagyok. De mit kezdjek ezen a világon? Gizi értetlenül állt ez előtt a magatartás előtt, folyton a maga iskolai éveit idézte, hogy ő hány dolgot tudott akkor egyszerre elvégezni: tanulást, munkát, olvasást, moziba járást, politikai tevékenységet. Annyira fölfoghatatlan volt számára Andris anachizmusa, annyira ellentétes volt az ő egész lényével, etikájával, hogy már-már úgy érezte, nem szereti a saját fiát. Farádi Szabónak is igen nehéznek tűnt, némelykor lehetetlennek is, hogy fia teljes csődjét, belső tehetetlenségét, ami külső semmittevésbe és napokig tartó alvásokba vagy diszkóéjszakákba torkollott, értelmezni tudja. De ha a korszellemre gondolt, a kommunisták évtizedes erkölcsi nihilizmusára, jobban eligazodott a reménytelenség e helyzetébe került gyerek lelkében. Egy ízben, amikor elment Giziékhez, hogy fiával együtt legyen, volt feleségét és a fiát heves szóváltás közben találta. Andris éppen az egyik legközönségesebb szót vágta oda az anyjának. Az ocsmány kifejezés hallatán olyan düh fogta el, hogy megfeledkezett a megértés és türelmesség minden előzetes programjáról: egy szíjjal addig verte a fia védekező karját és lábát, míg az elszakadt. Szinte önkívületi állapotba került, nem tudta pontosan, mit tesz. Mikor végül kimerültén és kétségbeesetten leült Gizi mellé, és hallotta, hogy sír a fia a másik szobában, nehéz, hörgő hangon ő is fölzokogott. Sírtak tehát, végsőkig kétségbeestek mind a hárman és Farádi Szabó ezért szinte félöntudatban arra számított: Andris valamelyest változtat ezután. Hogy legalább, bár ezt ő nem szerette mint nevelési eszközt, félelemből összeszedi magát; naponta fölkel, tanul vagy dolgozik és főként nem éjszakázik, mert hiszen nagyon jól tudja, hogy anyja ezt végképp nem viseli el. Volt is valami igyekezet benne egy-két hétig. Aztán egyik pénteken szó nélkül elment otthonról, amint anyja mesélte másnap Farádi Szabónak telefonon. Minden kezdődött elölről. Vagy minden folytatódott: olyan háborúban, amelyben nem lehet szinte egy lépéssel sem előbbre jutni, de amelyben mégsem szabad területet föladni s a legkevésbé megfutamodni. Farádi Szabó tisztában volt vele, hogy nincs menekvés. Erről akarta újra és újra meggyőzni Gizit, aki meg máson se töprengett, mint azon, hogy nem bírja tovább 18
