Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

— Együnk, mert éhen halok!

Nagy falatokat vágott a cigánypecsenyéből, roppant vidámmá tette az étel. Farádi Szabónak fogalma se volt róla, mit eszik. Benne volt a varázsgömbben, és ettől se látott, se hallott, s nem is érzett semmit. Agyon lehetett volna verni ott helyben, hiszen az se változtatott volna azon a hihetetlen rejtelmen, hogy végre együtt van Olgával és meg is mondhatta neki, hogy szereti. Minden más ráadás volt. A beszélgetés, a bor, a kocsma zárt világgá gömbölyűit belső tere, az a zajos, mégis emberi fészek, ahova Olgával olyan nagy magafeledtség volt elmerülni. A beszélgetés éppolyan kivételes ünnepély volt, mint a hallgatás.

— Holnap — súgta egy idő után.

— Holnap — csodálkozott az elszántságán Ilona.

— Nálam.

— Nálam — ellenkezett az asszony. — Nem szeretek idegen ágyakba feküdni.

— Azt mondtad, férjed van, gyereked. Nálam nem zavar senki.

— Gyerekem van is, de délelőtt nincs otthon.

— És az apja?

— Félsz, ugye? Nahát, van apja, de már régen elváltunk. Néha meglátogatja a lányát, de mindig előre bejelenti, mikor jön. Nem engedném meg neki, hogy csak úgy ránktörjön.

Pistának eszébe jutott valami; egy kép jelent meg előtte, egy gránátalmafa képe. Naponta ment el mellette a hegyen, nyáron tele szokott lenni gyümölccsel.

— Tudod, mit csinálunk holnap? Elmegyünk ahhoz a gránátalmafához, amit én annyira szeretek.

— Meg vagy őrülve. Tudod, mint jelent a gránátalma magja? Szerelmet, szörnyű szerelmet és teherbeesést. Majd megbánod!

— Rád bízom magam. Amit te akarsz, az lesz.

Ilona szeme kétszeresére növekedett, nevetése túlharsogta a kocsma lármáját.

— Láttam én már ilyen hőst, aztán csak fogjalak a szavadon, tudom, lesz magyarázkodás. Nem, kedvesem, nem játszunk az ilyen nagy szavakkal.

Farádi Szabó úgy érezte, Ilona azt csinál vele, amit akar. A saját akarata zsibbadtan hevert valahol tudata mély pincéjében. Az idő pedig összefolyt benne a következő nappal, amikor becsönget és belép Olga lakásába. Vagyis nem volt előtte semmi: minden jelenidejűvé vált, mintha máris ott volna Olgánál. Csak akkor ébredt föl, amikor elbúcsúztak. Akkor döbbent rá, hogy az évtizedekhez még egy évszázadnyian hosszú, végtelen éjszaka csatlakozik. De már nem volt sehol jel, hogy merre lehetne megtalálnia a kijáratot: a labirintus vérengző dühvei zárta egymásba tekeredő, naptalan sikátoraiba.

Éjszaka csak vergődött, képtelen volt elaludni, mert nem tudta, zuhanás vagy repülés vár rá. Azt vette észre, hogy jegyzetkönyvébe a következő sorokat írja:

Tudod, hol van a gránátalmafa?

Oda vigyél ma éjszaka.

A gránátalma leveléből vetett ágyon

szerelmedet ma megtalálom.

Hallod, szívem,

susog a piramis-lombú fa a semmiben:

17