Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

hogy megismertük, igaz? Nem is beszélve arról, hogy még ezután is találkozhatunk. Nagyon sok a munkája, vagy ráérne egyszer valahol összejönni?

Ilona-Olga a legtermészetesebb nyíltsággal nevetett rá.

— Először is: „ráérnél”, ugye? Ráérek. — Elővett egy darab papírt a táskájából, toll után kutatott. — Ide írom a számom. De nem muszáj fölhívni.

„Nem muszáj fölhívni” — ismételte magában Farádi Szabó. Valóban: minek hívja föl? Legközelebb úgyse találna semmit, ami emlékeztetné Olgára. Egyszer megtörténhetett ez a szemfényvesztés; nem, nem: többször már nem.

— Nem muszájból hívlak föl. — Hangja érdes volt, mintha bizonytalanná akarná tenni az asszonyt. — Semmit se teszek muszájból.

— Akkor se muszáj fölhívnod.

Megfordult, anélkül, hogy kezet fogtak volna, pedig Farádi Szabó ezt az utolsó próbát még szerette volna megkísérelni. Végiglibegett-lebegett az előszobán. Becsukódott mögötte az ajtó. „Végre!” — sóhajtott föl. — „Micsoda esztelensé- get képzelek én! — Tekintete megakadt az asztalon álló üvegen, meg a két fénylő poháron. „Atyaúristen!” — kiáltotta a hallgatózó hegyeknek és a kertet körülálló lombok vigasztalanságának.

Zarándoklás a gránátalmafához

Farádi Szabó szerelmes volt. Pontosabban már előbb szerelmes lett, mint ahogy szerelembe esett volna. Még pontosabban: nem is szűnt meg a szerelme soha. Olga visszaözönlött a tudatába, az idegrendszerébe, minden helyet betöltött. Szerelmi téboly nem lehet annál már őrjítőbb, mint ahogy ő most odavolt Olgáért. Hiszen a semmiből kapta vissza, hiszen ilyesmi nem történhet meg. És ő nagyon jól tudta, hogy ami vele megesik, csakugyan alapjában cáfolja meg a dolgok rendjét. Annál inkább részegítő volt! Napokig csak arra gondolt, hogy akármikor fölhívhatja Olgát, hallani fogja a hangját, megbeszélik mikor, hol találkoznak; együtt lehet azzal, aki nélkül semmi, a semminek is a semmije volt az egész élete.

De valóban fölhívhatja-e?

És ha csak látomás volt akkor délelőtt, jelenés, amit túlzott és letagadott vágyakozása csalt elő a tudatalattijából? Óriási volt a kockázat: egy pillanat alatt elveszítheti újra, amit már visszaszerzettnek képzelt, amikor közük vele a telefonban, hogy nemcsak hogy Veér Olga nevű nő nincs a hívott számon, de még Dózsa Ilona sem. Amikor idáig jutott, azon imádkozott magában, hogy „istenem, nem baj, ha Olga nincs, de legalább az az Ilona meglegyen!”

Húzta-halasztotta a telefonálást.

Aztán föllázadt a babonássága ellen. Vállalta, hogy megint menekülni fog a számára rendelt életidőben itt a földön, ha se Olga, se Ilona nincs, nem létezik már. Tárcsázott. És Ilona jelentkezett. Farádi Szabó annyire megkönnyebbült, hogy esze ágában sem volt a maga mániájával előhozakodni. „Hadd higgye ez a nő, hogy valóban Ilona. A névnek nincs jelentősége. Hát nem ő maga mondta neki? Gyorsan, erősen el is határozta, hogy még véletlenül sem szólítja többé Olgának. Ilona, Ilona! gyakorolta magában, míg a déli órák el nem érkeztek, amikor belépett a kocsmába (mert, mint az évek során bebizonyosodott, Ilona ezt

15