Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

szerette), ahol már várt rá hatalmas hajtömbjével, kicsit kétkedő, de azért csupa kíváncsiság mosolyával az asszony. Hangosan, túlságosan is nagy hangon kezdte, mint aki le akar győzni magában valami gátlást, idegességet, rossz érzést.

— Tudod, hogy mit ígértél nekem? Ne felejtsd el!

Farádi Szabó nem emlékezett semmiféle ígéretre, de azért úgy tett, mintha nem csodálkozna, mert a csoda nem szállt el: ott ült vele szemben a régi Veér Olga, csak kicsit idősebb volt, de még így is szikrázóan, magáhozrántóan, betegítően fiatal. Csak nézni kellett, csak bámulni minden porcikáját, amit annyi ideig nem láthatott, nem érezhetett (mert Ilona-Olgának nehéz, bujtogató parfőmje volt, amitől Pista rögtön megszédült).

— Minden ígéretemet teljesítem, ha te is teljesíted a tiédet.

— Én nem ígértem semmit, hohó!

— Akkor én se ígértem semmit, legyünk egyenlők, kezdjünk elölről mindent.

— Azt nem lehet! — szólta el magát az asszony.

Farádi Szabónak megint gyanús, kifürkészhetetlen lett minden. Csak nem lehetséges, hogy mégis Veér Olga ül itt vele egy asztalnál, és csupán játékból vallja magát másnak? A nő azonban megelőzte kutakodó kérdéseit.

— Azt ígérted, hogy a múltról nem beszélünk és pontosan úgy teszünk, ahogy azoknak kell, akik most ismerték meg egymást. Ez különben is ténykérdés.

Farádi Szabó Pista igazán nem tudta, hányadán áll vele. Zavarában ajtóstul rontott a házba. Sejtette, hogy hiba, de nem tehetett mást.

— Ténykérdés? Tudod, mi most számomra a ténykérdés?

Ilona elcsodálkozva kicsit közelebb hajolt hozzá az asztal másik oldaláról, mintha megsejtett volna valamit a hangjából.

— Szeretlek, őrülten szeretlek, ez a ténykérdés! — Szerette volna hozzátenni, hogy „mint azelőtt”, de nem merte. Különben sem lett volna rá ideje, mivel Ilona máris közbekiáltott, nem is kiáltott, inkább sikoltott, igaz, eléggé elfojtottam

— Hallgass, hallgass el, erről nincs jogod beszélni!

Csönd lett. Farkasszemet néztek egymással. És Pista az asszony szemében meglátta, hogy hiába tiltakozik, ő is ugyanazt érzi, amit ő. De nem mondta ki, inkább még a föltételezését is le akarta tagadni.

— Egyetlen találkozás alapján az ember nem tudhat semmit. Nem érted? Hát egyszer, csak egyszer láttalak ebben a kurva életben! Mit akarsz még többet? Itt vagyok, mondtam, hogy ha akarsz, hívjál föl. Hívtál, eljöttem, ne akarj most mindjárt többet.

Farádi azonban átnyúlt az asztal lapja fölött és megfogta a kezét. Megszorította, simogatta. Ilona nem húzta vissza: ugyanolyan forrón tartotta ő is Pista ujjait. Szemüket nem vették le egymásról.

— Nem tudsz rólam semmit — folytatta a könyörgést az asszony. — Férjem van, gyerekem van, mit akarsz tőlem? En nem fogok bujkálni a te kedvedért, arról mondjál le, kedvesem! — még közelebb húzta magához Farádi Szabó kezét. — Én se tudok rólad semmit; aztán bevallód, hogy szeretsz, azt gondolod, elhisz az ember ilyesmit az én koromban, azt gondolod, igen?

Pista már átült az ő oldalára a padra, és merészen, semmivel sem törődve átölelte, magához szorította. Ilona remegett és kiszöktek a könnyei. Zsebkendőt szedett elő, azonnal fölitatta, de Farádi Szabó észrevette. Ilyen közelről még erősebben érezte a parfümjét, a haja forró páráját. Az arcára hajolt volna, amikor jött a pincér az ebéddel meg a borral. Ilona azonnal éber lett.

16