Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

jó tartású. A melle teljesen egyensúlyban volt a fenekével, bár azon már látszott egy kis asszonyos többlet. Apró lépésekkel körbejárt és megnézte Pista könyveit, bútorait. Az egyik polcon ott állt az édesanyja fejkendős fényképe.

— Nem is gondoltam, hogy maga is vidékről való! Él még az édesanyja?

— Kiskoromban meghalt. Miért gondolta, hogy nem falun nőttem föl?

— Maga túlságosan értelmiségi. Nem azt mondom, hogy pesti, mert a kiejtésén még érződik, hogy nem az.

— Nem. Tanyán nőttem föl: csak hát abból az életből igyekszik kimászni az ember.

Ilona—Olga még mindig jött-ment a szobában, mintha otthon volna. Volt a viselkedésében valami túlságosan is fékezhetetlen vonás.

— Nem tetszenek nekem ezek a bútorok. Ez a világos huzat elárulja, hogy maga nagyon elszakadt hazulról. Gondolom, otthon padok voltak, meg jó kemény akácszékek?

Farádi Szabó most már biztos volt benne, akármi is a rejtély nyitja, hogy Veér Olgát küldte el hozzá a sors. Az tudta így megkínozni a gúnyolódásával. Már növendéklánykorában értett hozzá. De mi értelme volna ezt bizonygatni? Az a fontos, hogy itt van nála.

— És is szeretném már kicserélni, csak sosincs elég pénzem hozzá.

A nő arcán és száján fölragyogott az a mosoly, amelytől mindig is összeszorult Pista szíve, annyira titokzatos, kihívó, kedves, játékos, ártatlan és parázna volt. Visszaült a helyére, ivott. Hosszú, arányosan hegyesedő ujjaival keményen tartotta a poharát. Súlyos haja előrebukott: visszadobta.

— Azt hiszem, most már mennem kell. Nagyon kedves volt magától, hogy ha már nem sikerült megtalálnom, akit keresek . . .

Farádi Szabó belül reszketni kezdett, akárhogy igyekezett uralkodni magán, remegett, fejét lehajtotta, mintha rosszul volna. Olyan gyöngének, elesettnek érezte magát, mint legénykorában akárhányszor, ha Olgát meglátta. Egy pillanat alatt teljes lett a mélabúja, amint ezt a mosolyt, Olga közellétének sugárzását egész testével-idegzetével befogadta. Az asszonynak egyszercsak föltűnt, ahogy ott reményvesztett idegenként, magábaroskadtan gubbasztott, akár napok óta várakozó, kimerült utas a vigasztalanul üres állomáson. Odatérdelt hozzá. És Pista akkor egészen ismerős hangot hallott.

— Jaj, mi van veled? — Az első e betű zárt volt, ahogy feléjük szokták ejteni.

Belenézett a nagy, sötét szemekbe, a mély, sűrű haj előtte illatozott. Egy

pillanatra, de csak egyetlen pillanatra belesimított, hogy csak úgy sercegett tőle az ujja. Aztán kijózanodott. Tudta, hogy csak a képzelete csaphatta be azzal a tegezős, otthoni hanggal.

— Lehet, hogy csak számomra olyan különös ez a váratlan hasonlóság egy régi tanyai lány meg maga között. De túlságosan hasonlít rá.

Látogatója már állt, igazgatta vállán a táskáját, combján a ruháját.

— Én tegeztelek. Nem szeretsz tegeződni?

Visszahullt rá a furcsa varázslat erre a kicsit nyers, belülről, mélyről érkező hangra. Végig akarta gondolni a történteket, amelyek így a valóság és az álom határmezsgyéjére állították. Nem tudta eldönteni, ki az, aki most búcsúzik tőle. Aztán kijózanodott: persze, egy nő, aki véletlenül hozzá csöngetett be.

— De. Sokkal jobb tegeződni azzal, akit ismerünk. Nem baj, ha csak éppen14