Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

— Ne haragudjon, én . . .

— Kit keres?

— Dózsa Ilona vagyok. Azt mondták, ebben a házban lakik, akit keresek.

— Maga nem Dózsa Ilona.

A fehér arcon az értetlenség hulláma futott át.

— Maga Veér Olga.

— Nem értem.

— Ne haragudjon, ez tisztára véletlen. Jöjjön be nyugodtan. — Farádi Szabó maga is csodálkozott tárgyilagos, magyarázkodó hangján, hiszen legszívesebben sírt és eszeveszetten kiáltozott volna a hitetlenkedéstől és az örömtől, amely egyszerre ostromolta. Azt mondta, hogy Veér Olga; de mi az, hogy Veér Olga, mikor az a lány évtizedek óta halott. Hát őrült ő, elvesztette józan ítélőképességének még a maradékát is, hogy egy ismeretlen nőnek, aki nyilvánvalóan asszony már, csak úgy a szemébe vágja, hogy maga nem Dózsa Ilona, hanem . . . Egy pillanatra azt hitte, hogy azonnal elájul és lezuhan az előszoba kövezetére. De az ismeretlen nő is, mintha elvarázsolta volna valami, csak ment előtte, be a nagyobbik szobába, amelyet a legkisebb zugáig elárasztott a délelőtti fény.

— Üljön le. Mindjárt hozok valami innivalót. Nem is tudom, miért lepődtem meg annyira. De már nem számítottam rá.

— Mire? — az idegen-ismerős nő szigorú tekintettel nézett, és megigazítva sűrű, fekete haját, elhelyezkedett az egyik fotelban.

Farádi Szabó agya most már sebesen járt: nem szabad őrültnek látszania. Egy pillanatnyi elmezavarért, amit ötletnek is tarthatna, nem ijesztheti el ezt a fantasztikus látogatót, akár Olga, akár nem. Igyekezett könnyed, vidám lenni, mintha riportot csinálna.

— Bocsásson meg az iménti hülyeségemért, teljesen igaza van. Tudja, úgy vagyok vele, hogy a név nekem nem sokat számít.

Kisietett a konyhába, s borral meg poharakkal tért vissza.

Az ismeretlen nő most már visszanyerte biztonságát. Odatartotta a poharát Farádi Szabó koccintásra nyújtott pohara elé és ivott.

— Mi az, hogy nem számít? De még mennyire számít! Csak a szegény apám tudná megmondani magának, mennyi mindent kellett elviselnie a régi világban a Dózsa név miatt. S nem is igazán emiatt, inkább azért, mert olyan vad paraszt volt! Ma se lehet úgy szót váltani vele, hogy indulatba ne jöjjön.

— Maga, gondolom, nem rá hasonlít.

— Én? — a nő szeme villámokat szórt Pista felé. — Én aztán igazán az apám lánya vagyok! — Újra ivott egy kortyot és nevetett. Egyenletesen sorakozó, fehér fogai voltak. — Le se tagadhatnám, de nem is akarom letagadni. Elviselhetetlen ember, folyton beteg, orvoshoz nem megy, tudom, hogy nemsokára meg fog halni. Nagyon szeretem. Szeretem? Ez túlzás, éppenhogy szörnyen gyűlölöm legtöbbször, annyira nem törődik a családjával, senkivel magán kívül.

Farádi Szabó ezekre a szavakra valóban úgy érezte, hogy meg kell őrülnie. Hiszen ismerte jól Veér Olga apját. Rettenetes, magának való természetéről volt hírhedt a pusztán. „Mi történik velem?” — kérdezte magában. — „Még majd a rögeszmém áldozata leszek?” S mint aki megijed saját álmától, erőlködött, hogy nyitva tartsa a szemét. Te jó isten, semmi, semmi homályt!”

A nő közben fölállt, Farádi Szabó most még jobban láthatta, milyen magas és

13