Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Árpás Károly: Jókai arcképéhez (Fábri Anna: Jókai-Magyarország)
véleményüket. S nem is azok a kritikák a legriasztóbbak, amelyek elverték az agg mesteren a port — Jókai annak idején csak egy ideig hadakozott velük, aztán egyszerre gáláns mozdulattal befejezte, nem akarta az időt erre fecsérelni, inkább írt. Sokkal veszélyesebbek azok a vélemények, amelyek tudományos objektivitással egy rendszer megújulni nem képes elemévé merevítik a Jókai-életművet, méghozzá beláttatóan jogosan. A különböző rendszerekbe merevült Jó- kai-kép azonban ismét megelevenedik. „Lélekcserélő idők járnak”, s a jelen eredete, a polgári Magyarország jövőképe a 19. századhoz kapcsolódik. A bizonyosan megszülető Szekfű Gyula-i, Bibó István-i értelmezések nemcsak a szűkebb társadalomtudományok területén igényelnek átértelmezéseket, hanem a kultúrtörténet területén is. Ezeknek az új összegzéseknek egyik alaptanulmánya lesz Fábri Anna munkája. Hatalmas, szociografikus írásának Budai Dezsőig ötletében nincs párja. A Jókai-irodalomban eddig sok szó esett a társadalomrajzról, a valóságképről, a realizmusról, a hűségről — itt van ím a mű, amelynek szerzője nem a realizmusról beszél, nem azt taglalja, hogy az író milyen mértékben és miért hozza létre azt a „Jókai-Magyarországot”, amelyet Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Péterffy Jenő, Szekfű Gyula vagy éppen Lukács György, Révai József és Sőtér István hány a szerző szemére, hanem a legegyszerűbb megoldással a szociológia tudományos módszereit alkalmazza a kiválasztott Jókai-művek hőseire. Az idő és a tér problematikájának vizsgálata után a szerző leszűkíti a kutatás körét: „Könyvem azzal a 29 Jókai-regénnyel foglalkozik, amelyeknek cselekménye a 19. században játszódik.” Itt jegyezzük meg, hogy a választás, bár a körkép teljességére törekszik, szükségképpen önkényes és kizáró, azonban indokoltnak tartjuk, s aki valamilyen indokból kevesli, annak javallom a dolgozat kiegészítését. A következő két fejezet — A HŐSÖK (SZEREPEK), AZ ÉLETKOR — emlékeztet leginkább Budai Dezső elméletére, ám itt a legnagyobb az eltérés is, amely abból fakad, hogy azóta a pszichológia és a szociológia nagyot változott. Az egyik legérdekesebb az, hogy Jókai adatai alapján ezeket az alakokat a legújabb módszerek segítségével nemcsak vizsgálni lehet, de eredményt is hoz, mert éppen azok a „gazdag” jellemek tűnnek elénk, amelyeket a Mester annyit emlegetett, s akiknek létét eddig az irodalom megkérdőjelezte. Nem vagyunk abban bizonyosak, hogy a további kutatott kérdések sorrendje így az egyedüli helyes sorrend (NEMZETISÉG — RENDI MEGHATÁROZOTTSÁGOK — VALLÁS — POLITIAKI ARCULAT — MŰVELTSÉG — ISKOLÁZOTTSÁG — FOGLALKOZÁSOK — ÉLETMEGOLDÁSOK), de ennek taglalása nem a dolgozat feladata. Bizonyos, hogy ilyen árnyaltan, a társadalomtudományok és embertudományok egzakt módszereivel eddig még senki sem foglalta össze a Jókai-életmű ábrázolási megoldásait. S nemcsak összefoglalásról, hanem értékelésről is beszélhetünk. A Krúdynál kialakított, azóta finomított vizsgálat újra felfedező útra invitál: ha meg tudjuk ismerni, nevezni jelenünket, akkor szálljunk vissza a múltba, emlékezzünk régiekről. Úgy vélem, e könyv nagy érdeme az, hogy módszertani bemutató is egyben, szinte csábítja az olvasót hasonló és további kutatásokra. Adataiból kiderül Bori Imre érvelésének az igazsága: a Jókai-regények (elsősorban a társadalmi regényei) társadalomképe, annak hűsége a nemesség történelmi mozgása szempontjából még a „visszatükrözésen alapuló esztétikák” szerint is hitelesnek tekinthető (ezt fogalmazta meg Gyulai-kritikájában Németh G. Béla — a másik fél oldaláról). Budainak a Nyugatban megjelent esszéje (Jókai lelke, 1925) az akkor még gyerekcipőben járó pszichológia alapján kísérelte meg igazolni Jókait, rendszerezni alakjait. Fábri Anna táblázataiból nemcsak Jókai Magyarországa tárul elénk, hanem az a Magyarország is, amelyik Jókait olvasta. Lehetséges, hogy az érdeklődő olvasó belebonyolódik a befejező RÉSZ ÉS EGÉSZ fejezet szaknyelvének megállapításaiba — kéretik visz- szalapozni, hiszen most történik meg először két eltérő tudományos nyelv összehozása —, de lehetetlen hogy ne tűnjön fel a titok megfejtése: „A rész és az egész problematikájának feszültségteli és változatos megjelenítése révén Jókai nemcsak Magyarország, hanem a Monarchia, sőt — bizonyos fokig Európa írója is. Minden bizonnyal ez a körülmény is hozzájárult a maga korában bámulatos külföldi népszerűségéhez.” (kiemelés tőlem — Á. K.) A szerző műve bizonyíték: Jókai és életműve pontos tükörképe a század gyermekének és a század társadalmának egyaránt. Ha újra kézbe vesz- szük a jeles irodalmár munkáit, akkor látjuk be e dolgozat másik jelentőségét: ezzel lesz teljessé Fábri Annának a 19. századról alkotott képe is. Ezzel a képpel pedig nemcsak azért könnyebb azonosulni, mert az olvasmányélményeink érzelmi képzetét is megőrzi, hanem mert igazsága tudományosan is belátható — így ad mintegy föloldozást arra a jó érzésre, amely egy Jókai-mű olvasásakor oly könnyen erőt vesz rajtunk (amelyet várunk is, hiszen ezért olvassuk). (Skiz — Budapest, 1991) Árpás Károly 94
