Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Bereznai Zsuzsanna: Tudományközi kapcsolatok (A magyarságtudomány kézikönyve)
T udományközi kapcsolatok A magyarságtudomány kézikönyve „A hungarológia nem önálló tudományszak, hanem a tudományközi kapcsolatok egyik fontos, összetett megjelenési formája. A beletartozó tudományágak koronként és esetenként kisebb-nagyobb mértékben változtak, szinte minden elképzelés megfogalmazásakor kicserélődtek. (Kosa László) A magyarságtudomány kézikönyve arra a feladatra vállalkozott, hogy a magyar történelem, az anyanyelv, az irodalom és más művészetek történetének, s a népi kultúra eddigi kutatási eredményeinek áttekinthető rendszerben történő, korszerű szemléletű összefoglalását adja az egyes szakterületek kutatói, s az érdeklődő olvasóközönség számára egyaránt. Kosa László Hungarológia—Magyarságtudomány—Országismeret című tanulmánya bevezetőjében az 1920-as években közkeletűvé vált hungarológia fogalmát határozza meg, s helyezi el a társadalomtudományok rendszerében. Az írás elején röviden jellemzi a hungarológia kétféle értelmezését, s ennek kapcsán tisztázza e kézikönyv koncepcióját is. A hungarológia egyik értelmezése szerint e tudományterület tárgyát képezi a mai Magyarország gazdasági élete, társadalomrajza, tudományos élete, állami berendezkedése és művelődési hálózata is. Ezzel az „államnemzet felfogás”-sal szemben A magyarságtudomány kézikönyve nem az államszervezetet, hanem a nyelvi-kulturális összetartozást veszi alapul, tehát magyarságismerete nemcsak a mai Magyarországnak és lakói múltjának megismerésével foglalkozik, hanem az ország határain túl élő magyarsággal is, azonban a hazai nemzetiségekkel nem. Mindezzel nem a nemzeti jelleget kívánja hangsúlyozni. A kézikönyv a magyarságnak az európai kultúrába való beágyazottságát, s ezen belül az önálló magyar kultúrát kívánja bemutatni. A szerző értékeli a hungarológiafogalom meghatározásának első kísérleteit, majd e tudományterület intézményi kereteinek a történetét vázolja. Külön fejezetet szentel a magyarság történeti-földrajzi kereteinek a bemutatására, népünk demográfiai alakulásának összegzésére. Részletesen számba veszi, hol élnek ma magyarok a nagyvilágban, de a történeti Magyarország nemzetiségeinek a múltját is összefoglalja. A kézikönyv második fejezete Kiss Jenő anyanyelvűnk múltjáról és jelenéről szóló tanulmányát tartalmazza. Népünk eredetének kérdéséről szólva a szerző a finnugor nyelvi rokonságot igazolja, bemutatva egyéb (török, sumér) elméleteket is. Az írás felvázolja a magyar nyelv történetének nagy korszakait a szókincs és a nyelvtani rendszer változásában. A magyar nyelv történeti vázlatában röviden áttekinti a nyelvjárások történetét is, majd külön fejezetben ad összefoglaló képet róluk, bemutatva viszonyukat a köznyelvhez és az irodalmi nyelvhez. Gergely András tanulmánya népünk történetét tekinti át az őstörténettől napjainkig, 1989-ig. A magyar honfoglalás nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődő olvasók számára is érdekfeszítő kérdés. A szerző a 895 —900. évek közötti időszakot jelöli meg e történelmi esemény időpontjaként. Emellett talán érdemes lett volna néhány sort szentelni egyéb (korántsem jelentéktelen régészeti és történeti forrásanyaggal alátámasztható) elképzelésekre is. László Gyula erre vonatkozó munkái legalább a fejezet bibliográfiai részében helyt kaphattak volna. A magyarságtudomány kézikönyvének az olvasói nem egyfajta állásfoglalást várnak el a szerzőktől, hanem a tényanyag objektív ismertetését a kutatás különböző irányzatainak a bemutatásával. A történeti összefoglaló figyelemre méltó része a XX. századi változások korszerű szemléletű elemzése. A szerző hiteles képet ad a „szovjet típusú szocializmus” korszakáról, s a rendszer- váltásról. A kézikönyvben két tanulmány foglalkozik a művészetek történetével: Kőszeghy Péter a kezdetektől a XVIII. század elejéig, Szegedy- Maszák Mihály pedig a XVIII. század elejétől napjainkig terjedő időszakot tekinti át. Kőszeghy Péter munkájának érdeme, hogy az irodalom és más művészetek fejlődését komplex módon mutatja be, eszmetörténeti képpel összekapcsolva az egyes alkotók és műveik jellemzését. Szemléletes művelődéstörténeti áttekintést ad az egyes témákhoz — tanulmánya így válik sokszínű, olvasmányos, ugyanakkor szerkezeti arányait helyesen megválasztó Írássá. Ez a tartalmi arányosság kevéssé jellemzi Sze- gedy-Maszák Mihály tanulmányát, aki például Katona József Bánk bánjáról egyetlen félmondatban, a kolozsvári színházi előadás kapcsán éppen csak említést tesz. A kézikönyv utolsó fejezete a magyar népi kultúra áttekintését tűzte ki célul. Sajnos, e fejezetre alig 70 oldalt (képekkel együtt) szántak a 810 oldalas kötetből — így csak igen vázlatos, tartalmilag hiányos. Célszerű lett volna a népköltészetet műnemek és műfajok szerint csoportosítani és röviden számba venni. A szerző, Szemer- kényi Ágnes csak a leginkább kutatott témákat (mese, monda, ballada, líra) tekinti át. 95
