Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Rónay László: Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban
később is összeforrott a rádiózással, hiszen az angol rádió, a sok mindenben mértékül szolgáló BBC hírolvasójaként ott is irodalmi központot tudott szervezni, a magyar kultúrát, a magyar nyelv ügyét szolgálva. Igazságtalan a róla eddig rajzolt képünk, sok fontos vonását hagytuk homályban, midőn újra meg újra kivételesen fontos, a magyar irodalmi- ság folytonosságát elősegítő szervezői tevékenységét emeljük ki elbeszélései, versei és esszéi rovására. Tény azonban, hogy a nyugati magyar irodalomnak kristályosodási pontja volt, az ifjúság összetartója és egyik példaképe, a különféle tanulmányi hetek és napok állandó előadója. Kinti éveivel kapcsolatban meglehetősen sok valótlanságot tartalmaz egyik-másik rá emlékező író kötete. Próbálták jelentéktelen senkinek, szélkakasnak mutatni, olyanok is, akik pedig pontosan tudták, milyen jelentős személyiség, mennyire meghatározója annak az érzületnek, amelyet hűségnek szoktunk nevezni. Hogy mennyire tisztában volt az anyaországtól való kényszerű elszakadás veszélyes következményeinek, arról sok mindent elárul a Hűlő árnyékban egyik tanulmánya, a Magyar író az emigrációban, amelyben azt is sikerült érzékeltetnie, hogy emigrálhat az író, lakhelyet cserélhet, de nyelvet, gondolkodást nem, éppen mert író, s ezer meg ezer szállal gyökérzik bele abba a kultúrába, amely indításait adja, s amelyet tehetsége törvényei szerint a világ minden táján gazdagíthat. Jól érzékelte az igazi veszélyt: a fiatalabbak új környezetükben családot alapítva előbb-utóbb szembekerültek a nagy kérdéssel: kétnyelvűnek neveljék-e gyermekeiket. Sokan a kényelmesebb megoldást választják, s ennek tulajdonítható, hogy gyermekeik már nem, vagy csak töredezetten beszélik a magyar nyelvet, s előbb-utóbb szüleik is hibásan. Számunkra is furcsa és megdöbbentő, hogy aránylag fiatal magyarok, akik a nyugati világban élnek, erős akcentussal beszélnek magyarul, míg az ugyanott élő nagyszülők hibátlanul. Cs. Szabó azonban szociológiailag is megmagyarázza a jelenséget, amelynek egyetlen fájdalmas következménye lehet: az ottani magyar nyelvű irodalom lassú elsorvadása. Kinek írjon a magyar író, ha nincsenek már, vagy vészesen fogyatkozik azoknak a száma, akik megértik? Az utóbbi évtizedekben erősen megkopott az interjúk és a beszélgetések hitele. Nem csoda, hiszen megszoktuk, hogy a megszólított olyanokra is emlékezik, amelyek soha nem történtek meg vele, olyan emlékei vannak — természetesen mindig a halottakról —, amelyeknek hitele legalábbis megkérdőjelezhető. Kiválasztottak, felkentek és nagy írók barátai szólaltak meg ezekben az interjúkban, azt a benyomást keltve a hallgatóban és az olvasóban, hogy szerepük kivételesen fontos volt ez író életében vagy mozgalom életre hívásában. Ilyen érzésünk jogosan támadhat egy-egy naplót olvasgatva is. A Hűlő árnyékban túlnyomó része napló és beszélgetés. De mennyire más, mint e műfajok idézett, kicsit kancsal példái! Beszéljen Cs. Szabó László akár ugyanarról, mindig mást mond, másképp nyilatkozik meg. Nem azért, mert meghamisítja az igazságot, hanem emlékezetében ennek az igazságnak új és új, mindig az alkalomhoz illő epizódjai kelnek életre. Tulajdonképpen élő lexikon volt, a művészettörténetnek épp oly avatott tudósa, mint az irodalomtörténeté, s mint az igazán jó lexikonokban, az ő írásaiban is megvolt minden címszónak a súlya és értéke. Aki jelentős szerepet játszott életében, annak alakulásában — s ez az élet és alakulása voltaképp szorosan egybeforrott a kor irodalmi és művészeti életének változásaival —, arról többet és érdekesebbet mond el, ismételten visszatérve hozzá, szerepéhez, személyiségéhez. A jelentéktelenekről alig- alig nyilatkozik, ellenségeiről pedig — voltak! — egyáltalán nem. Olyan tulajdonsága ez, mely követésre érdemes. Pedig voltak neki is, vannak — kinek nincsenek? — indulatai, elfogultságai. De ezekben az ítéleteiben sosem személyes megrovás vezette, hanem az irodalom ügye, amelyet szentnek érzett, s amelyre egész életét tette föl. „Irodalmár” volt a szó legnemesebb értelmében, író és gondolkodó, művész és áhitatosan alázatos befogadó. Csoda-e, hogy ennek a századnak az egyik legnagyobb esszéírója? Nem önmagáért művelte az irodalmat, nemcsak művészi szépségük miatt csodálta a képző- művészeti alkotásokat, nemcsak a történész kíváncsisága vezette, amikor az angol művészet különféle évszázadaiban vagy a magyar líra korszakaiban kalandozott s mindig gazdag zsákmánnyal tért meg útjairól. A művészet az ő számára az élet szebb, igazabb s jobb részét jelképezte. Az volt a kikezdhetetlen meggyőződése, hogy létünk nemesebb és tisztultabb lesz, ha folyvást a művészetek által felhalmozott tapasztalatokkal és az általuk megjelenített szépséggel oltjuk be hétköznapjainkat. Ezt tette ő maga is, ezért lehetett e század kultúrájának egyik meghatározó személyisége, aki egyszerre uralkodott és szolgált, mint minden nagy író és gondolkodó tette és teszi. Rónay László 90
