Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Rónay László: Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban
Három olyan képzetkor van, ami súllyal életérdekű. A természetélmény, ami ugyan kiélezetten drámai, mégis új jelenség e lírában. Már az a tény, hogy van természet, oldja a bezártságot, s egy áramkörbe vonja be a személyiséget. Még hangsúlyosabban így van ez a szeretet-szerelem képzetével. S végül a tudatosság, a gondolkodási folyamat, az elemzés és az értelmezés is az élet felé fordul. Keresővé válik: „Van-e még, van-e más / vagy minden út ugyanaz?”, s ez a keresés a múltat is faggatja: „látni a lét ficamát / hol hiba csúszott a teremtésbe”. E képzetkörök a kétségbeesett létérzékelés helyett egy józanabbnak adnak helyet, amelyben — ha csak egy pillantásnyira is — felvillan az öröm, a boldogság képzete. Nem beletörődő megbékélés ez, hanem változatlanul pro testáló tudomásulvétele az adott világnak. A költő nem elégszik meg a néző helyzetével, látó lesz, akinek megokolt kétségbeesésén átsugárzik az életszeretet, s bár látja, hogy Se Démétér, se Artemisz nem lehet, Persephoné talán igen, azaz olyan lény, aki kettős, s így tavaszt és őszt, születést és elmúlást egyszerre érzékeltet. (Orpheusz, 1991) Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban Ma is emlékszem arra a nyárelői délutánra, amikor Béládi Miklós kis társaságot hívott egybe „Csé” tiszteletére. Ott találkoztam vele először, s rögtön hatása alá kerültem. Megejtett hatalmas termetével, kivételesen árnyalt, finom mondataival, amelyeket leírva rögtön a nyomdába lehetett volna vinni, félelmetes tudásával és jellegzetes iróniájával, amelyen alighanem még „finomítottak” is az Angliában eltöltött évek. Akkor írta bele kiírt, elég nagy betűvel a Hűlő árnyékban első kiadásába a nekem szóló kedves dedikációt, melyet „szerényen” szoktam mutogatni látogatóimnak. A Hűlő árnyékban ennek előtte is egyik állandó olvasmányom volt. A magyar esszé huszadik századi történetével foglalkoztam akkoriban, s Cs. Szabó László emlékezéseiből nemcsak rengeteg adatot meríthettem, de azt megtanulhattam, milyen is az igazi esszéstílus. Kevesen írtak az övéhez hasonló hajlékonysággal, arányérzékkel. Néhol olyan bravúros könnyedséggel él a szavakkal, oly leleményesen ölti egymásba a körmondatokat, hogy olvasójának már-már az az érzése: csak a szerencsés, a kegyelemtől áthatott írónak lehet ilyen tehetség az osztályrésze: Nem lehet utánozni, nem lehet az ő modorában írni. Elég egyetlen nyomtatott lap, s magával ragad a lüktetése, jelzőinek választékossága, eleganciája. Nemzedékének esszéistáihoz hasonlóan félelmetesen tudott írni, s volt is miről írnia. „Hétfőieknek” nevezték őket, Szerb Antalt, Halász Gábort, Kerecsényi Dezsőt, Cs. Szabó Lászlót és a többieket, ez az elnevezés azonban aligha alkalmazható irodalomtörténeti besorolásuknál, hiszen a megnevezés eredete arra vezethető vissza, hogy hétfőnként találkoztak a Kárpátiában, s ilyen alkalmakkor cserélték ki véleményüket új és új olvasmányaikról. Nemcsak műveltek voltak, nemcsak írni tudtak, de olvastak is, mohó kielégítetlen szenvedéllyel. Bekalandozták a világirodalmat, új és új csillagképeket fedeztek fel. Ők valóban mindent tudtak, amit akkor érdemes volt. Alighanem az angol esszéíróktól tanulták a legtöbbet, s ezen már csak azért sem lehet csodálkozni, mert mesterük, Babits is szenvedélyesen szerette az angol irodalmat. Cs. Szabó László jegyzi fel róla, hogy nagy betegen fél kezét a sipolyra szorítva suttogott Halász Gábornak — aki viszont a váratlan izgalom hatására fejhangon kiáltozott — egy jelentősnek vélt új angol regényről, amelyet aztán 1941-ben fordított magyarra Sőtér István. Graham Greene Hatalom és dicsősége volt e könyv, írójának legjobb regénye. Cs. Szabó bizonyára jeles gazdaságtörténész lehetett volna, de már gimnazista korában eljegyezte magát az irodalommal, a művészetekkel, melyekről annyi fontos mondandója volt egész életében. Némi iróniával tekintett vissza később ezekre az ifjúi évekre, első műveire, pedig már ezekben kibontakozott fölényes írni tudása. Voltak ezek között „alapkönyvek” is. Az angol romantika nagyjait bemutató Három költő, amelynek kísérő tanulmánya igazi remeklés. A Két part című esszégyűjtemény, amelyben élőkké idézte a háború halottait. Páratlan a megjelenítő, a felidéző ereje, amelyet minden írásában fokoz személyisége. Nem hivalkodó esszéíró, ha kell tapintatosan a háttérben marad, ha úgy hozza sora, jogos öntudattal idézi meg hajdani önmagát, szerepét, amely már azokban az években is igen jelentős volt, hiszen az egyik legfontosabb irodalmi fórumon, a rádió irodalmi osztályán, Németh Lászlót váltva, szinte az utolsó pillanatig kenyérkereseti lehetőséget nyújtott azoknak az írótársainak, akik a tilalmi rendelkezések miatt másutt már nem jutottak nyilvánossághoz. Neve 89
