Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve (Csorba Győző: Szemközt vele; Tornai József: A szerelem szürrealizmusa; Bella István: Arccal a földnek; Utassy József: Keserves; Dobozi Eszter: Látó)

a líra: népszerű. Mintha baj volna, hogy vannak költők, akiket a „civilek” is olvasnak.

A tragikus mélypontról Utassy József eddigi lírájából már ismert élménykörök lendítik ki a költői kedélyt: a természet- és a játékosságélmény, meg a szerelem, a társas lét. így a rendkívül komoran induló kötet anyagába egyre több derűs szín keveredik. A természet körforgása a teljes emberi életre, annak minden hangulatára és eseményére kínálhat jelképes példát, s a születéstől a halálig tartó útnak az emberénél sokkal gyorsabb, egyetlen évnyi ciklikussága az ember számára sokszorosan átélhetővé teszi a maga sorsának törvényszerűségeit is. A természet- és a játékosságélmény kifejezéséhez beépíti költői műhelyébe a haikut is Utassy József, s azzal, hogy gyakran rímessé teszi, hogy versszaknak is tekinti, tovább magyarítja ezt a japán versformát és műfajt. Például így: „Almafavirág. / Kukac menyasszonya mind, / bár gyönyörűek. / / Tengerük a rozs. / Hajóért kiált, s jön egy / otromba kombájn. / / Forr a bor, ősz van. / Két részeg imbolyog, sír, nem talál haza. / / Ezüst gyümölcsös. / De álmomban nyílnak az / almavirágok.” (Évszakok). (Szépirodalmi, 1991)

Dobozi Eszter: Látó

Egy költő második kötetét kézbevéve arra is kíváncsiak vagyunk mindig, hogy mi lett az ígéretből, s folytatást vagy továbblépést szemlélhetünk-e? Dobozi Eszter első könyve, Az Egy (1986) a szokásosnál is élesebben vetette fel e kérdést, mivel a szokásosnál nagyobb és érettebb tehetség szólalt meg. A pályakezdő kötet következetesen végigvitt gondolati igényességével, műveltséganyagával, sokféle poétikai eszközével kiemelkedett az akkori indulások közül annak ellenére, hogy visszhangos feltűnést nem keltett. Ennek oka lehet az is, hogy a kétféle — egyaránt tömeges — verstípus: a „hagyományos” és a posztmodern útjaival ismerkedve Dobozi Eszter inkább a közöttük elterülő „senkiföldjét” választotta, s határozottságának az is-is helyett a sem-sem állapota lett a következménye. Ez az irodalmi helyzet pontosan megfelelt egyébként a költői létérzékelésnek, a rendkívül komor, gondolatokkal és érzelmekkel egyaránt indokolt világszemléletnek. Idegenségérzetét azonban — bár szinte megváltoztathatatlannak látta —, nem az iróniával próbálta ellensúlyozni, hanem a reménnyel, hogy a személyiség integritása talán mégis kiküzdhető.

Bár a lényegi kérdés nem dőlt el a Látó lapjain sem, s talán soha nem is lesz eldönthető egyértelműen, az első kötetből logikusan következő, mégis alapvető változásokat észlelhetünk. Az első kötet egy költői világ struktúráját adta meg, s a tartópillérek közti tereket és síkokat csak néha töltötte ki. Az olvasónak ezért óhatatlanul hiányérzete támadt: a szikár, tüskés gondolatok hasonló jellegű poétikai megoldásokhoz szövődtek, s így egy sokat sejtető vázlathoz hasonlítottak, amely után vártuk a teljesebb értékűt. Az Egy, az Egész utáni vágyakozás ezen a módon is a kötet jelentése volt. A kiállítási tárgyként is becses vázlat után most itt az első teljes mű. A szerkezetet kitölti a szerves kötőanyag, a poétikai eszközök látszólag megfogyatkoznak, valójában azonban a költő rátalál igazi hangjára. A darabos versbeszéd folyamatossá válik, a kereső, nyelvkritikai jelleget áradóbb líraiság váltja fel. A költői vágy: „megtalálni a metaforát” — beteljesül.

S mindez azért lehetséges, mert a senkiföldjéből valami varázslat révén költői birodalom lesz. S aki ilyennel rendelkezik, annál már nem lehet kizárólagos a változatlanul meglévő, elementáris pusztulásélmény: „szétesni volna jó, / porladni, hamuhodni, / fölszívódni a nagy űr katlanában — / ha magába szippanthatna valami nap krátere: / Pusztulni vágyom én / pusztulásra érett”, hanem megjelenik annak ellentettje is, az életámulat. A keserű léttapasztalás azonban nem válik porrá, az továbbra is van, emlékként is meg friss élményként is a tudatban, következésképp a költői világkép igazi újdonsága a pusztulásélmény és az életámulat folyamatos ütköztetése, egymásrarétegzése. Ily módon „megszelídül” a pusztulás képzete, mert már nem önmagában, hanem az élethalál kettősének részeként határozza meg sorsunkat.

88