Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve (Csorba Győző: Szemközt vele; Tornai József: A szerelem szürrealizmusa; Bella István: Arccal a földnek; Utassy József: Keserves; Dobozi Eszter: Látó)
szépségesen-játékosat, tragikusan is feloldót, tárgyiasságában is szimbolikusát talán még nem, mint a Karácsony-esti vers. Bella István költői motívumai nem egyes versekbe különülten tárulnak elénk. Lírájára nagyfokú motívum-hullámzás jellemző, s ez a mű legkisebb önálló jelentőségű egységét, a képet és a szót is áthatja. A számos példa közül most csak a legjellemzőbb típusra, a költő sajátos szóösszetételeire hivatkozom, amelyek oly intenzíven vonzanak magukhoz jelentéssíkokat, hogy eleve összetett költői képpé válnak, mint a fény-sötét, a földmagánzárka, a napvilág-kenyér, az emberanyanyelv, a Szerelem: mindenségbárka. Bella István régóta jelentős költészete ékes bizonyítéka annak, hogy maradandót ma sem csak a költői eljárásmódok széttörésével lehet létrehozni. Költői világának téveszthetetlen dallama van, s „édesen énekel” ő is, miként Nagy László tette, csak ő a szépség és a líraiság szempontjai mellett döntőnek tartja a kevésbé stilizáló természetességet is. Ezért nála nem meglepő újdonság, hanem magától értetődő a játékos versek, a szinte gyermekversek szerves beépítése, hiszen Áni Máni annyira a szívünkhöz nőtt, hogy már hiányozna, ha nem lenne itt e kötetben is. S a humor, a játék is fényt képező forrás, akár Áni Mániról van szó, akár a nyolcvanéves Takáts Gyula köszöntéséről. (Az viszont rossz vicc, hogy az egyébként szép kötet a második olvasásra már lapjaira esik szét, oly hitvány a ragasztás.) {Magvető, 1991) Utassy József: Keserves A nyolcvanas évek lírájának egyik áttekintő összegzése szerint Utassy Józsefre a sokszorosan kimerített élménykörök, a merevvé vált magatartásformák a jellemzők, s költői programjának a revíziója egyre késik. A legújabb kötet, a Keserves az 1986 és 1989 közötti termést gyűjtve egybe, nyomatékosan cáfolja az idézett állítást. Cáfolja azzal is, hogy a Csillagok árvája (1977) óta a költő legjobb könyve, de még inkább azzal, hogy ehhez a költői program semmiféle lényegi revíziójára nem volt szükség. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nincsen változás a költői szemléletben, hiszen furcsa is volna, ha az ötvenhez közeledő férfi ugyanúgy gondolkodna mindenben, mint a 25 éves fiatalember, de a világkép alapértékei mozdulatlanok. E lírának kezdettől kitüntetett értéke a szabadság, s az első ciklus most is A szabadság angyalához címződött. E versek keletkezésének esztendei éppen a legmélyebb politikai válság és az abból történő „kimenekülés” időszakát ölelik fel, s az ide illő versek zömmel a „keserves” korszakból valók, amikor október még nem lehetett az „ünnepek ünnepe”. A szabadsághiány mellett e ciklus másik központi gondolata a „romokban hitem”, a „nem hiszek semmiben” döbbeneté. A rom, persze, még nem semmi, s a végleges megfogalmazással voltaképpen az egész kötet vitatkozik. A „semmi” fogalmába igazából a személyiség illetékességi körén túl eső dolgok tartoznak: az Isten, aki megismerhetetlen, az állam, amely megjavíthatatlan, a halhatatlanság, amely elérhetetlen. S minderről tragikus figyelmeztetést is kap a költő, s nem is először: éppen felnőtté váló fia súlyos beteg lett, majd meghalt. A Választ világomtul ciklusban a személyes tragédia feledhetetlen esztétikai értékké formálódik. Az emberi élménykörök kimeríthetetlennek bizonyulnak, s a teremtett egyszerűség esztétikai hatékonysága a második évezred végén sem csökken: „Letérdelek egy tőzikéhez, / kis fehér kelyhe mikrofon: / faggatom fiamat, miként Ő / faggatott engem egykoron.” Az egyszerűséggel az szokott a modernizmusok híveinek a fő baja lenni bevallatlanul is, hogy áttekinthető a műalkotás, hogy nincsen benne rejtvény szerűség, hogy az átlagolvasóhoz is szól, s nem csupán a kitüntetett szerepű interpretátorhoz. A tehetség mércéjét azonban nem az áttekinthetőség és a rejtvényszerűség arányai jelölik ki, s furcsa volna éppen azokban az években nevezni korszerűtlennek egy költészetet, amelynek a szabadság a központi értéke, amelyekben a nemzet megteremti a szabadságát — legyen bármennyire is „ódivatú” ez a fogalom, s még furcsább arra hivatkozni a fanyalgás indokául, hogy ez 87
