Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve (Csorba Győző: Szemközt vele; Tornai József: A szerelem szürrealizmusa; Bella István: Arccal a földnek; Utassy József: Keserves; Dobozi Eszter: Látó)

halál és halhatatlanság. Rokona Nagy László híres „Szerelem” fogalmának, de tágabb annál, mert az a pozitív értékek összegző fogalma, Tornaié pedig az ellentétpároké, amelyekből létünk szerveződik. Nemcsak az átmentendő, de a leküzdhetetlen béklyó is benne van.

Igazságait azzal tudja a költő elfogadtatni, hogy megtalálja azt a mai versbeszédet, amely ősi elemekből: az éneklésből, a dalolásból, a ritmusosságból, a rapszodikus, a himnikus, a sirató jellegből építkezik, s hol kavicstömörségű, hol a tenger végtelen tágasságát idéző formákat hoz létre. Nyoma sincs itt már a régebben fenyegető görcsösségnek, darabosságnak. Kép és gondolat vibrálása, feszültsége vonzza végig az olvasót, s ezt hangsúlyozza a legjellegzetesebb verskép is, amely különböző hosszúságú, s más és másként lépcsőzetes sorokból „rajzolódik ki”. Formát talált a szenvedély és az őszinteség is. A kötet nyitóversét pedig (Vágy, földalatti) ezennel ajánlom legszebb klasszikus verseink antológiájába: „De nem nő szőllő a vesszőn, / jól dolgoztál, elvesztőm: / lettem vágy, földalatti. / Vad, halhatatlan ösztön / bújni, lüktetni, föllobogni.” Magvető, 1991)

Bella István: Arccal a földnek

Kétfelé is kötődik Bella István új kötetének címe. Negyedszázada Nagy László adta válogatott verseinek az Arccal a tengernek címet, a kötetet záró Menyegző főmotívumát emelve ki ezzel is, maga Bella pedig előző kötetében is az arc motívumát hangsúlyozta, kijelentve: Az arcom visszakérem. Egyértelmű összefüggés található e címek között, a nyelvi rokonságon túlmutatóan is. Mindegyik a halál és a halhatatlanság kérdéskörével néz szembe, de oly módon, hogy ebbe beleépíti a fenséges, a tisztességes emberi létezést kikezdő romlást, és az azzal szembeszegülő akaratot is. A szem a lélek tükre, negyvenen túl az ember felel az arcáért, szoktuk mondani, s e szólások lényeglátó voltát igazolja az is, hogy jellegzetes költői motívum lehet a szem, a tekintet, s az arc is. Bella István számára az arc az emberi személyiség lényegének lenyomata, s így csak élőként, létezőként képzelhető el. Azért követelhetett: „De ha már visszahazudol / a földbe, az arcom visszakérem, / Ocsmány Halál, s visszaadom / annak, aki lobogni voltam: / s élek zászló-fiatalon, / a halálból örökre kiholtan.” Az új kötet címet adó és záró verse nem ellentettje e gondolatkörnek, hanem más közelítésű kibontása: élet és halál, elmúló és elmúlhatatlan játszik át itt is egymásba: „Arccal a földnek, ahogy éltem, / élek, élő, a föld alatt, / fekete kátránypa- pir-éjben, / hol nem megy le, s nem kel fel a nap, / / mert ragyog örökkön örökké / földdel teli szívem helyén / napvilág halhatatlan rögökké / fényesedett ember-remény”. Arccal a tengernek és arccal a földnek ugyanazt szemlélheti s ugyanazt kérheti-követelheti a személyiség: az őselemekkel az emberi nem folytonosan egyesül és el is szakad tőlük, függetlenedve nem létezhet, mégis mindegyre kívánja a szabad létezés lehetőségét. Ennek jelképe a fény, a nap motívuma is, amely talán ennyire még soha nem volt hangsúlyos Bella István lírájában, s amely nem pusztán az élet fogalmához kötődik, hanem a boldog létezéséhez is: „Boldog, ó, boldog éden-idő, amikor még azt hittem, a lélek / láng és fény, fény és láng, nem pőre égéstermék csupán”. Ezért közli nyomatékosan a költő: „A fényeket mindég szerettem”. E motívumhoz nem csupán a világosság, hanem a melegség is hozzákötődik, ezek együtt éltető elemek, hiányuk külön-külön is létveszély, homályként, sötétségként, télként.

A halálképzet egyre sűrűbben hálózza be a tudatot, s ez egy ötvenéves embernél nem is meglepő. Bella István költészetében nemcsak a személyes elmúlás metafizikai döbbenetéről van szó, hanem arról is, hogy e döbbenet miként szervezi meg a lehetséges ellenállást: az értelmes és tartalmas létezést, amelynek pillérei: „A munka és a szerelem”. S nyomatékos szó esik arról is, hogy az elmúlás nem mindig elhalaszthatatlanul következik be: az emberiség önmaga és környezete ellen súlyos bűnöket követ el. A világháborúban értelmetlenül elpusztult édesapa alakja sok jelentős verset határozott már meg, de olyan

86