Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve (Csorba Győző: Szemközt vele; Tornai József: A szerelem szürrealizmusa; Bella István: Arccal a földnek; Utassy József: Keserves; Dobozi Eszter: Látó)
Köszönöm a Forrás szerkesztői által adott lehetőséget: évente négyszer fogok, s mindig több kötetről véleményt formálni. A válogatásokat és a gyűjteményeket igyekszem kikerülni, mert azok részletesebb méltatást is érdemelnének, s nem is csak a „mai” líra állapotáról adnának hirt. Szeretnék viszont sorra venni minden arra érdemesnek mutatkozó pályakezdést, s minden olyan kötetet, amely valami okból különlegességnek számít. Három esztendő alatt így vagy hatvan kötetnyi vers, ötven-hatvan költő kerülne mérlegre, s ennyiből talán már nem csupán a jó átlagszínvonal, hanem a minőség is megkaphatná az őt megillető fényt. Munkára hát, kedves olvasó, induljunk el a versekhez közelítve . . . Csorba Győző: Szemközt vele Csorba Győzőt a Nyugat harmadik nemzedékéhez szokás besorolni, bár folytak viták arról, hogy nem a negyedik nemzedékhez tartozik-e inkább, az újholdasokhoz? Valameny- nyi értelmük biztosan van a besorolásoknak, hiszen ez esetben például a köztes helyzetre utal máris: a harmadik nemzedékhez már nem tartozhatott egészen Csorba Győző, a negyedik alkotóihoz viszont „túl öreg” volt. S bár Weöres Sándorék egyértelműen maguk közé fogadták Csorbát, költészete mégis félárnyékban maradt sokáig: előbb a vidéki életforma, majd a bolsevik irodalompolitika szorította a partszegélyre. Személyiségjegyei alighanem eleve megkísértették a magányossággal, s e vonás a mi irodalmi életünkben sohasem kedvez az elismerésnek. A magányba szoruló ember hajlamosabbá válhat arra, hogy érzelmei, hangulatai közül néhányat különösen meghatározónak tartson. így vált Csorba Győző az életbánat és az életöröm költőjévé. S bár korántsem élt magába húzódó életet, lírája mégis ilyen tendenciáknak tükre. Sok filozófus és művész vallotta már, hogy számára a legnagyobb probléma a halál. Természetesen a maga módján minden ember szembenéz a végesség kérdésével, kamaszból felnőtté nőve, majd megöregedve mindenképpen. Vannak azonban olyanok, s Csorba Győző is közéjük tartozik, akiknek egész munkásságát áthatja a haláltudat. S bizony még ebben is vannak fokozatok. A Csorba-életmű egészét az életöröm és életbánat vibráló kettőse jellemzi. A mostanit megelőző kötet, A szavak bolyhái (1988) már mutatta az elmozdulást az életbánat felé. A Szemközt vele verseiben pedig már szinte egyeduralkodóvá válik a haláltudat lírai megörökítése. Túljutván a hetvenedik életévén magát a tényt természetesnek is tarthatjuk. A halál eddig értelemközeiben létezett, most már testközelben is. Szemközt vele nehéz dalra fakadni, s ha mégis, lehetetlen szinte nem tudomást venni a ránk leselkedőről. Az ifjúkori halál tragédia. Az aggkori az élet természetes lezárása. Ám a természetesnek is van tragikuma. Való igaz: „Csak a halottnak semmi a halál”. S még a magány gondolatköréből költészetet építő számára is külön kín a végleges magány, a halál, amely „egyetlenegy / saját ügyem az életembe”. Adhat-e bármi feloldást e kínok alól? Csorba Győző sorra veszi, szinte költői leltárba a lehetséges válaszokat. Az istenhit? Szép volna. „De az a béke, az a béke / annak már végképp vége, vége, / az többé már meg nem legyint.” A költészet kínálta halhatatlanság? íme a válasz: „Egy vigasztal: szűk ötven év / s ember ha tíz-húsz tudja még / hogy éltem s írtam / meglehet: / olvasni méltó / verseket/. / Majd másik ötven év s nevem / elsüllyed végképp jeltelen / s elő csak az kaparja már / ki szükségből kíváncsi rám”. Marad reménynek a természet rendje, a biológiai óra örök körforgása, az utódok létének biztatása, a kötet talán legharmonikusabb pillanataként az Újszülött köszöntése: „A bibliai mustármag nyomán / képzeljük el jövő sorsát hogy a / picinyke magból is miként lehet / hatalmas ízelt lény amelyben / ezer alakban ő is benne lesz / s tőle is mássá válik a világ”. Pontos és fájdalmas e kötet címe, az alaphelyzetet ragadja meg. A végeredmény ismert, kikerülhetetlen, csak az időpont bizonytalan, s ez adja a melankolikus hang indokoltságát. Bajvívásra itt már nincs mód, védekezésre is alig adnak esélyt az élet szintjén a gyógyszerek, a létén a költemények. így érthető, hogy egyneműbb lett e kötet a korábbiaknál. S még 84
