Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve (Csorba Győző: Szemközt vele; Tornai József: A szerelem szürrealizmusa; Bella István: Arccal a földnek; Utassy József: Keserves; Dobozi Eszter: Látó)

Közhelyszerűen terjed a tétel, hogy manapság szinte lehetetlen könyvvel megjelenni. Ez azonban nem egészen igaz, s főként verseskötetre nem áll. Az 1991-es esztendőben se jelent meg kevesebb verseskötet, mint a korábbi években, sőt, alighanem növekedett is a műszám. Pontos adatot mondani azonban nem tudok. Ugyanis ma nincs olyan forrás, amelyből minden megjelent mű visszakereshető lenne. Magánnyomozásom eredményeként, amelynek forrása: a Könyvvilág, a könyvesboltok és antikváriumok, valamint a számomra megküldött kötetek, biztosan csak annyit állíthatok, hogy legalább nyolcvan élő magyar költőnek jelent meg könyve 1991-ben, s ebben nincsenek benne a szerzői vagy álcázottan szerzői kiadások. E kötetszámon 25 megnevezhető kiadó osztozkodott, a következő, meglehet nem egészen pontos műszámmal: Orpheusz (14), Szépirodalmi (10), Cserépfalvi (7), Széphalom (7), Madách (6), Magvető (6), Holnap (4), Jelenkor (3), Bethlen (2), Kráter (2), Kriterion (2), Móra (2), valamint további 13 kiadó egy-egy művel. Nem a műszámmal van tehát a baj. Sokkal inkább a terjesztésre átvett, illetve át nem vett példány számmal, s az átvettek terjesztésének anomáliáival. Könyvre, irodalmi folyóiratra egyaránt vonatkozik, hogy még Budapesten is valóságos nyomozást igényel nem is egynek a beszerzése, még akkor is, ha patinás cég a kiadó. Még az Alföld vagy az Életünk számait se könnyű beszerezni, olyan folyóiratokat meg látni se lehet, mint a Somogy vagy a Palócföld. A kétmilliós világvárosban nincs egyetlen üzlet sem, ahol valamennyi hazai és külföldi magyar nyelvű irodalmi folyóirat megszerezhető lenne, s nincs ilyen könyvesbolt sem, még a szépirodalomra és a hazai termésre szűkítve sem. Ha nekem, aki hivatásból, szakmai szükségből is keresem e kiadványokat, olykor megoldhatatlan e feladat, mi lehet azokkal, akik nem Budapesten élnek, vagy ha mégis, nincs se idejük, se információjuk ahhoz, hogy mit és hol érdemes keresni.

S ennek az információhiánynak nem csupán könyvkereskedelmi hiányosságok az okai. Baj van az irodalomkritikával is. Most nem színvonalbeli okokra gondolok, s azzal az ostorozással mellesleg egyet sem értek, amellyel nem egy pályatársam támadja a szakmát, mondván: nincs is irodalomkritika, s ami van, ijesztő színvonalú. Enyhén szólva is egyoldalú ez a vélekedés, s legfeljebb az menti, hogy a mai irodalom jó állapotával állítja szembe a gyenge kritikát, tehát legalább az irodalmat védi. Az irodalomkritikával inkább az a baj, hogy nem engedik lenni, hogy valóban gátolják a létét sok helyen és módon. A radikális társadalmi fordulatnak az is következménye lett, hogy a napi- és hetilapok — tisztelet a kivételnek! — megszűntették irodalomkritikai tevékenységüket, s ahol megőrizték, ott is rendre magazin jellegűvé alakították át. A rádióban is csökkent az irodalomkritika, mindenesetre periférikusabb helyekre került. A televízió híradója például évtizedek óta konok következetességgel tudósít fővárosi képzőművészeti kiállításokról, van olyan nap, hogy kettőről is, de csak egészen véletlenül, mintegy botlásként talál alkalmat arra, hogy egy megjelent új szépirodalmi műre hívja fel a figyelmet, pedig a könyv — elvileg — az egész országban hozzáférhető. S olyant mikor láttunk, hogy szépirodalmi művet reklámoztak a televízióban? Pedig ez szerintem nem csupán reklámtevékenység lenne, hanem „közszolgálati” is.

S a számban, — ha nem is példányszámban — megnövekedett irodalmi-művészeti folyóiratok sem közölnek több kritikát. Még néhány éve is egy „átlagos” verseskönyvről legalább öt-hat kritika megjelent, manapság viszont nemegyszer fordul elő, hogy a nyomtatott kritikai visszhang egyenlő a nullával. A folyóiratok „szakosodtak”, irányzatosabbak- ká váltak, s ez így is van rendjén, de azt már nem helyeselném, ha ehhez az is hozzárendelődne, hogy kritikában, elemző írásban is csak arról vesznek tudomást, aki „az ő kutyájuk kölyke”. Éppen elég baj, hogy az összefoglaló jellegű tanulmányok, a kitekintések jó része már évek óta gyakorolja ezt a kirekesztő szemléletet.

Mi hozhatna megoldást? Csakis az, ha mindenki tenné a dolgát. A kritikusnak tehát arra kell törekednie, hogy minél több műről fogalmazza meg a véleményét, hogy ne csak egy-egy költőről legyen képe, hanem minél többről, s így, ha el nem is érheti, de legalább közelítheti a teljes magyar irodalmi színképelemzést. Minden verseskönyvről talán lehetetlen is írni, talán szükségtelen is, de viszonylag sokról talán lehetséges és érdemes is.

83