Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve (Csorba Győző: Szemközt vele; Tornai József: A szerelem szürrealizmusa; Bella István: Arccal a földnek; Utassy József: Keserves; Dobozi Eszter: Látó)
Vasy Géza Versekhez közelítve-á.. Jobban mindenki egyetért, hogy a magyar irodalom legnagyobb hagyományú és eredményű ága a költészet, mind lírai, mind epikai formájában. De így van-e mindez az elmúló huszadik században is? Az kétségtelen, hogy az epikus költészet visszaszorult, eltűnt a század közepére, s inkább csak kevert, epikolírikus változatok születtek. De a tiszta líra is visszaszorult-e? A hetvenes-nyolcvanas években egyre több olyan vélemény íródott le, amely nem csupán az epika és dráma felívelését állapította meg — tegyük hozzá: okkal —, hanem a líra elszürkülését is. Máig eldöntetlen a vita: vajon csak a két mostohább sorsú műnem egyenrangúvá válásának fényében mutatkozik kevesebbnek a líra, vagy valóban apályos korszakába jutott? A kortárs irodalom mindenkori értékelésbeli gondjain túl két „statisztikai” tény is nehezíti a véleményformálást. Mert talán minden túlzó szándék nélkül állítható, hogy soha még ilyen kiegyensúlyozott nem volt a magyar költészet átlagszínvonala, mint az utóbbi két évtizedben. Nem tíz-húsz, hanem száz-kétszáz költő mozog elismerést érdemlő biztonsággal e rögös pályán, s csak utánuk következnek a még nem eléggé bizonyított tehetségek, szintén néhány százas nagyságrendben, s még ez után is következik egy népes csapat, amelyben a költészet lehetséges jelöltjei sürögnek, kétségtelen dilettánsokkal és pályatévesztőkkel is keveredve. A kiegyensúlyozottság azonban nemcsak a „legjobb” és a „legrosszabb” költők színvonalbeli közeledését jelenti, hanem — talán nem szükségképpen — azt is, hogy az élmezőnyben nincsenek olyan egyértelmű kiugrások, mint a korábbi időszakokban. A lassan elmúló századvégnek nincsen se Adyja, se József Attilája. Erre, persze, okkal lehet azt mondani, hogy ők a kivételes csoda esete, olyan csodák, hogy a legtöbb nemzet boldog lenne, ha egyetlen században kétszer is részesülhetne belőlük. Igen ám, de e századvégnek egyelőre nincs, vagy ha van is, nem látszik most, hogy volna olyan „nemzeti költője”, mint amilyen Illyés Gyula volt évtizedeken át, olyan „költőfejedelme”, mint Nagy László, de nem látszik lenni Weöres Sándora vagy Pilinszky Jánosa sem. Ez ügyben könnyen lehet, hogy az optikai csalódás, a rövidlátás áldozatai vagyunk. Nekem legalábbis gyanús, hogy nem az zavar-e meg mindannyiunkat, hogy nyolc-tíz kitüntetett figyelemre érdemes költő helyett most legalább ötször annyit kell olvasnunk. Még az se bizonyos, hogy zseniális költészet nem született-születik a századvég Magyarországán, magyar nyelvű lírájában, de az határozottan állítható, hogy van jó magyar költészet, olyannyira jó, hogy az kiállja az összehasonlítást bármely megelőző korszakkal. Aki idősebb, emlékezzen arra, hogy az ötvenes-hatvanas években is kevesen hitték el, hogy annak a kornak a lírája egybevethető a két világháború közötti korszakéval, s nem csak egybevethető: egyenrangú is. A magyar művelődés történetének nagy hagyományai vannak abban, hogy olyan kiemelkedő életműveket növesszen fel, amelyek rendre csak jelentős késéssel jutnak el igazán az olvasóhoz. Balassitól Csokonain át József Attiláig számos a példa. A huszadik században azonban ennek oka általában már nem az, hogy a mű nem is jelenik meg, hanem sokkal inkább a befogadói értetlenség vagy érdektelenség. Egyes korszakokban azonban valóban a politikai tiltás gátolja a megjelenést is. Manapság, a kilencvenes évek kezdetén különleges helyzet alakult ki ez ügyben. Bármi megjelenhet, s meg is jelenik majdnem minden, legalábbis lírában, mégis nagyon kevéssé jut el az olvasóhoz. Az a gyanúm, hogy a szűkebb szakmán kívüli körökben egyre esetlegesebb a mai költészet olvasása. 82
