Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Czeizel Endre: „Az élet él és élni akar”
utóbbi egyedülálló emberi jelenség. Az „egyedülálló” jelző természettudományos tény, más fajok ugyanis nem képesek önmaguk szándékos elpusztítására. Az öngyilkosság tehát emberi specifikum. S ami még meglepőbb: a világ összes népe közül mi, magyarok vetünk véget életünknek leggyakrabban önkezünkkel. A hivatalos statisztikák szerint ugyanis az öngyilkossági halálozásban világelsők vagyunk. Hazánkban a kiegyezést követő évtized óta magas az öngyilkos halálozás. Az öngyilkosságban meghaltak számát 100 000 lakosra szokás megadni. A századforduló körüli évtizedekben ez az arányszám Magyarországon 20 és 30 között mozgott. A gazdasági világválság időszakában, 1930 körül emelkedett és 1932-ben elérte az első maximumot (35). Később lassan visszaállt a korábbi szintre, majd 1946 és 1952 között az öngyilkossági arányszám 22—25 között volt. Az 1952 és 1954 közötti nehéz években tovább csökkent, és ekkor érte el a minimumot. Értéke 1954-ben 18 volt. Ezt követően újra és folyamatosan emelkedett. A hatvanas-hetvenes években — életszínvonalunk emelkedésével párhuzamosan — szinte egyenletesen, ötévenként 3-5-tel nőtt az arányszám, és 1983-ban a gyakoriság már 45,9 volt. Ez 4911 halált jelentett. E maximum után is kegyetlen törvényszerűséggel, évente 4700-4900 ember vetett véget az életének. Az egészségi állapot, mint a társadalom állapotának előrejelzője Az elmondott tények és elemzések a szakemberek előtt köztudottak. Itt most azonban egy kevéssé ismert jelenségre kívánom a figyelmet felhívni. A lakosság egészségi állapotának romlása akkor kezdődött (a hatvanas évek végén és hetvenes évek elején), amikor a honi „legvidámabb barakkban” az életszínvonal az ún. szocialista országok között párját ritkító magasságot ért el. Éppen ezért annak a néhány szakembernek (Ady hasonlatát folytatva: a strázsán vigyázó őrzőknek) a szavára sem adtak, akik erre a kedvezőtlen jelenségre figyelmeztettek. Sőt, a későbbiekben a pártállam hivatalos vezetői és a tudományos életet hitbizományba kapó vazallusaik ezeket a Cassandra-jelzéseket el is hallgattatták. Hivatalosan csak a nyolcvanas években, amikor a lakosság katasztrofális egészségi állapota már mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, ismerték ezt el. A lakosság egészségi helyzetének a romlása tehát évekkel megelőzte a társadalom gazdasági hanyatlását. Most éljük át a gazdasági válság legsúlyosabb időszakát. Ez, meg a rendszerváltást követően sokak dőre reményének: a gyors fellendülésnek az elmaradása, a közhangulat mély depresszióját okozza. A depresszió azonban biológiailag és társadalmilag is hátrányos: kedvet és kezdeményezést szegő, „ragályos” és még a meglévő eredményeket is elfedő. Minden pozitív jelenségre érdemes ezért a figyelmet felhívni. Ilyen lehet az a kevesek által ismert fejlemény, miszerint a lakosság egészségi állapotában kedvező tendenciák érvényesülnek. Ez legnyilvánvalóbb a közvetlen önpusztításban: az elmúlt években a halálhoz vezető öngyilkosságok aránya számottevően csökkent. Ezzel párhuzamosan az öngyilkossági kísérletek száma is jóval alacsonyabb. A közvetett önpusztítás mutatóiban is kedvező jelek fedezhetők fel. Elkezdett csökkenni az egy főre eső szeszesital- és cigarettafogyasztás. Már bizonyos egészségi mutatókban is érezhetők ennek kedvező következményei. Az agyérbetegségek okozta halálozás elindult lefelé. A lakosságban is mind nyilvánvalóbb az igény az egészségmegőrzésre. Elég az 1991. évi koleszterinszűrés minden várakozást felülmúló részvételi arányára vagy az „Egészséget mindenkinek!” tv-sorozat fogadtatására utalni (nézettsége jóval magasabb az esti TV-híradóénál). Mindezekből talán levonható az a következtetés, hogy lakosságunk egészségi állapota elkezdett javulni. S ezt, remélhetőleg, most is követni fogja a gazdasági-társadalmi fellendülés. Persze ennek érdekében érdemes utalni Ady Endre címül választott sorának folytatására: „Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek.” 81
