Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Varga Imre: Erüszikhthon visszatér?
Sokan élnek ebben a „nem érdemes”-ben. S miért becsülnék meg épp a legértékesebbet: az életet. Kérdezzük meg, hogy a kényelmes, gazdag élet valóban kényelmes és gazdag-é, s hogy teljesül-e végül? Az egyéni fejlődés útjait nem tudjuk mesterségesen megróviditeni. Ha mikrohullámú sütőt vásárolunk, attól még nem válik bennünk erősebbé a felebaráti szeretet, nem válunk tőle jobbá, józanabbá, éberebbé. Igaz, hetekre, hónapokra ellátjuk magunkat feladattal — meg kell keresnünk az árát. (S hogy mit ráfizetünk „mellékhatásaira, erről a szakemberek beszélnek.) Csak azt ne kérdezgessék a fogyasztótól, hogy mit tett emberi énje, tökéletesedése érdekében, mert neki arra nincs ideje. Elfoglalja a munka, a feladatok. Pedig neki kéne elfoglalnia, betöltenie örömmel, lélekkel a munkát a saját érdekében is. De az önzés tudatlanságunk, kábaságunk fajzata, elemi érdekeinktől távolít el, s hozzákötöz lényegtelenekhez. De ki mondja meg nekem, hogy számomra, mi az életbevágóan fontos, a lényeges? Valamelyik abszolút eszme képviselője? Politikusaink, lélekgyógyászunk, a pap? Ez mind csak vélemény marad, míg belső hangom nem súg. Hogy ez túl elvont? Tessék kipróbálni. Ki vagyok én, akire a végtelen egy életnyi időre rábízta magát? Ki s micsoda az, aki szememmel önmagában gyönyörködik? A világ? Egyszeri önmagam? Kicsoda kérdezi ezeket? Ki az, aki választ vár rájuk? Honnan várja a választ? Van-e a kérdésekre válasz? S biztos, hogy aki kérdez, választ kaphat? * * * Azzá válunk, amit megeszünk. Mások megfordítják a gondolatot: amit megeszünk, mind énünké válhat. Kivétel, ugye, a salak, amit testünk-lelkünk kiválaszt és kiürít. De, hogy önmagunkká váljunk, nem ehetünk meg akármit. Az étel tisztíthat, erősíthet, de föl is izgathat, el is szennyezhet, sőt meg is betegíthet végső fokon. Hatással van testünkre, lelkünkre is. Igen, a lélekre is. Próbáljunk meg naponta meditálni úgy, hogy füstölt csülköt lakomázok hetente két-három alkalommal. Majd húzódjunk vissza természeti környezetbe, s éljünk tiszta gyümölcsön. Megtapasztalhatjuk, amiről itt szó van. Magam vegetárius vagyok, meggyőződésből — lelkemből — az. Növényi koszton élek, s nyaralásaink idején, ha a körülmények úgy adódnak, tejfélét, gombát is fogyasztok. A nyaralás végeztével visszaállok arra a táplálkozási módra, amely belső ügyem. Az étkezés erősíthet, de meg is betegíthet, ismétlem. De számomra van morális vonatkozása is. Mert amikor tudatlanságból, kényelemből vagy egyszerűen megszokottságból húst ettem, megsértettem a nemártás, a ne ölj! parancsát. Bár a mai ember nem közvetlenül öl, ejti el a zsákmányt, hanem ölet: a vágóhidak, az élelmiszeripar szállítja hűtőszekrényébe az állati tetemeket. Aki ölet, akik öletnek, részt vesznek az erőszakban. S a tapasztalat szerint a húsfélék elfogyasztása fokozza az emberi támadókészséget, erőszakosságot. Fejlődésünk, előrejutásunk, haladásunk fokmérője épp a nemártás meggyökerezése, az alsóbbrendű ösztönök átszellemítése. Mert ugyanabból a forrásból fakad a jó meg a rossz is. Önmagunkból. A világ se nem jó, se nem rossz. Olyan, amilyen mi vagyunk. A tevékeny ember nyelvére fordítva: amilyenné tesszük. A világ olyanná válik, amilyenné mi magunk. S ennek a fejlődési úrnak eszköze, anyaga lehet a táplálkozás is. De ne feledjük a gazdasági vonatkozásokat sem! A húsevő nemcsak szellemtelenül, de gazdaságtalanul is él. Az ölésre nevelt állatok húsával táplálkozó — gazdasági megfogalmazásban — több erő-, illetve energiaráfordítással megtermelt ételt fogyaszt, mint a vegetárius. Ugyanaz a földterület egy húsevőt lát ér, öt embert, ha gabonaféléken (kenyéren) élnek, és 67 embernek biztosít táplálékot, ha csak zöldségféléken él. A gazdaságosságot nézve (talán bocsánatos otrombaság ez most) a húsevőknek 67-szer több emberit kéne cserében visszajuttatni a világba (persze nem salakra, ürülékre gondolok), mint növényevő társának. De ebben önmagát gátolja meg, mert öl-ölet, érző lények húsán él, és átlagban olyan mértéktelenül, féktelenül, ami csak bomló, dekadens korokban volt szokás. Ezzé vált — a tudományos eredetű — fehérjekultusz. A táplálkozástudomány egyik tudatlansága. Mert nem az emberi szük77
