Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Varga Imre: Erüszikhthon visszatér?
Nem értelmetlenség, elzárkózás-e leülni elmélkedő párnánkra, s behunyt szemmel elindulni a belső végtelen felé, amikor annyi konkrét tennivalónk akadna? Csak tennivalónk van, a többi hozzá ajándék. A tevékeny ember legtöbbször észre sem veszi, hogy élete teli ellentmondásokkal. (Persze, mindegyikünké.) Aki azért ül le, hogy megfigyelje fokozott éberséggel életünk megelevenítő és tükröző forrását, a tudatosságot, nagyobb változás történ hét napjaiban mintha csip-csup dolgaiban forgolódik. Nagyon is időszerű feladatunk, hogy eltávolítsuk a tudatos és tudattalan, az ember és környezete, én és a te közti akadályokat, hogy a magunk részéről megtegyünk mindent az összedolgozás érdekében. Ezzel másoknak is esélyt adunk. Csak egy a fontos. Az egy a fontos. A többit kérhetjük, várhatjuk, küzdhetünk érte, ajándékképp megérkezik, mert része az egynek. Nincs szándékomban a meditációnak híveket toborozni, mert nem hitemhez akarok társakat, hanem életemhez. Nem a szavak felé, hanem a csendhez. Ahonnan ez is árad. A meditáció nem képesség vagy hit-hitetlenség kérdése, de elsajátítható módszer is, belső hajlam, esély, tapasztalatszerzés. De nem mindegy, hogy kicsoda szerez tapasztalatot. A hozzávezető út az erkölcsi tökéletesedésé. A meditációnak nincs tárgya, csak alanya. A mindenség és én, tudatos és tudattalan kettőssége megszűnik. Amikor tudok, már nem gondolkodom. Nincs sehol, semmi keresnivalóm, mert minden együtt van. Nincs utam, mert az út leszek én. Nincs megvédendő életem, mert magam vagyok az élet. Megtapasztalom a mozdulatlanságban a tevékenységet, és a cselekvésben a mozdulatlanságot. A szavakból kihalljuk az egyetlen csendet. A sokból egybe látja önmagáit. * * * De vajon nem ellentmondásos-e megítélni az eltömegesedést, a fogyasztóvá tompult egyént, s közben az elmélyedés, az eggyéválás, a misztika csodálatos útját dicsérni? Ráadásul nem is adok egyértelmű választ, hogy mivel egyesülünk. Csak valami olyasféle derül ki, hogy esélyeinkben mind egyenlők vagyunk, lehetőségeink nagyszerűek. De csak az önzetleneknek. A nem ártóknak. Tudom, tudom, most nem ez az eszmény. Nem ezt értékeli az állampolgár, hanem . . . mondja ö, mi egyebet. Nem habókosság-e olyan értékek népszerűsítőjévé szegődni, amelyeket kortársaid legtöbbje nem tart semmire? Menjünk tovább eddig járt utunkon, ha mocsokba, közhalálba, gépek, bombák közé visz is? Ha te nem, számít-e valamit? Mit akar ez az egy ember? Az egy emberek. A természettudósok hitéről, amely arra vonatkozott, hogy a külvilág, az anyag kutatása, feltárása és fejlesztése, az anyagi javak bősége elegendő eszköz az emberi boldogsághoz, szóval kiderül, ami a tudományban erkölcstelen, önhittség. Ne kerülgessük a dolgot, bár durván hangzik: tudatlanságból fakad. Hiszen épp a művi környezet, az eszközök fejlesztése példátlan romlását hozta életkörülményeinknek, elszennyezte környezetünket, s műanyagok megjelenésével elemi dolgok válnak hiánnyá, szükséggé (mint a tiszta víz, jó levegő, az éltető napfény vszélyforrás lett). Ellentmondás, hogy az ember szolgálatára megtervezett gépek szolgaságba hajtják az embert. Tapasztalható ez is. Gépek között, velük élve hasonulhatunk hozzájuk: gépiessé válunk szokásainkban, gondolkodásunkban, beszédünkben. Hol a természetes minta: az örök újrakezdésé? A gépies ember nem lesz önmagává, hanem rutinosan zakatoló szerkezetté legföljebb. A Nobel-díjas Alexis Carrel javasolta gyerekes egyszerűséggel, hogy álljunk meg egy időre a műszaki fejlesztéssel, ennek körülhujjogásával, és próbáljunk meg a beállt csendben egy kicsit figyelmesebbek, jobbak lenni. A műszaki tudományok fejlődését látva, sokan azt mondogatják: az ember fejlődik. Holott legföljebb elfedődik, elszennyeződik belső természete. Mert csak a műszaki fejlődéstől nem lesz béke, általános jólét, nem válik tőle jobbá az ember. Ha az emberi fejlődés csak az — írja Török Sándor —, hogy néhány szerkezet még gyorsabban haladjon, mint eddig, hogy szaporodjanak a műanyagok, s egyre megtévesztőbben hasonlítsanak a természetes anyagokhoz, és így tovább, akkor . . . nem érdemes. Ez így sivatag. * * * 76
