Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Varga Imre: Erüszikhthon visszatér?
magányhoz, visszavonultsághoz, de a közösséghez s a többiekhez is, s hogy a szegény, az anyagiról lemondó s ügyért élő ember újra megbecsültté váljék. Ne a szegénység, hanem a lelketlenség, embertelenség, az aranyborjú imádata legyen szégyen. * * * Az eltömegesedett vagy uniformizált ember egyik ép társadalomnak sem lehet teljes értékű tagja. Minden ember feladattal születik, s hogy ezt betöltse, ne akadályozzuk erőszakkal. Az önfejlődés, én- és önismeret kapja meg a maga rangját már az iskoláskortól kezdődően. A személyiség felelős magáért, s másokért, a közösségért is. Mert nemcsak az én, a közösségek sem kikerülhetők. Olyan csoportok, társulások létrehozását segítsük, támogassuk, amelyek életformájukban, életmódjukkal, világszemléletükkel fölvállalják azokat a feladatokat, amellyel előrelendülhet az élet- és környezetvédelem, az erőszaknélküliség, s terjed az önmagunkat, másokat és környezetünket sem kizsákmányoló munka, a szellemiség kiművelésével is számító időbeosztás jó szokásai teremtődhetnek meg, tehát egy új, természetesebb, egyszerűbb, lelkesebb, egészségesebb élet keretei. Vissza kell szereznünk, megküzdve érte és másokra is gondolva, az ünnepi csend, a természetes hangok, a mély pihenés és a munka utáni lazítás jogát. Itt helyénvaló szólni a spiritualitásról, ami nem lélektani típusra szóló kiváltság, ritkaság, hacsak annyiban nem, hogy a közönyöseknek, önelégülteknek és erőszakosaknak nem nyílnak meg a kapuk. A meditáció ahogy ez keletről, de a nyugati misztikából is ismert — az egység, a teljesség megtapasztalása. Nem intellektuális tudás valamiró'/, hanem benső élmény. Egyesülés a másik féllel, az embernek a világgal, a szelleminek a természetivel, a tudatosnak a tudatlannal, Belső Embernek a Külső Emberrel, hiszen lényegében egyek is voltak, bár mi kettősségükben ismertük meg őket. A misztika s a meditáció útja teli örömmel, de megpróbáltatással is, az egységélmény, a tudatosság és a boldogság nem mindjárt az első próbálkozás közben adódik. Meg kell küzdeni érte. Pedig itt van. De már maga az út eleje is vigasztalás: a belső távolság testünktől, érzelmeinktől, majd gondolatainktól is, a rálátás, ami nem jelent elidegenedettséget, hanem bentiétet, bensőségességet. A megismerés, a látás örömét, hogy testünk és tartalmai az érzelmek, gondolataink csupán eszköze, „szerve” valami többnek, ahogy mások énje is ugyanennek az Énnek a közvetítője, kifejezője, eszköze. Testünket ezek után is megbecsüljük, mert rossz, megrongálódott, elhanyagolt eszközzel a munka is keservesebb, érzelmeinket nem nyomjuk el, hanem megfigyeljük, megismerjük, bármennyire is nem hízelgők ránk nézve, s így fejlődésünk szolgálatába állhatnak, s gondolatainkat sem tartjuk magánvagyonnak, mert ugyanabból a forrásból fakadnak, mint másokéi. A legnagyobb „önlebontók” közvetítették mindig a lényeges gondolatokat. Akik önző énjüket feláldozták valami többért, teljesebbért, lényegesebbért, mint esetleges testi mivoltuk. Korunk névtelenjei épp ettől ódzkodnak leginkább, féltve neveiket. Már az okosság is túl sok, nem kell nekik bölcsesség. A természetes ember? Inkább a jólneveltség, illem, szabályok, némi mesterkéltség, műviség. Egészséges, kozmosszal együtt lélegzés helyett félelmek, szorongás, féltékenység, bizalom helyett féltés, aggódás. De leteszem én is a követ. S mondom tárgyilagosan: a kitágult Föld, a megnövekedett láthatár, az űrutazások korában szaporodnak a szorongásos betegségek. A tágasság tehát nem összemberi élmény, sőt, inkább az ellenkezője: zsúfoltságra, zajra, szennyezett levegőre panaszkodunk. Miközben rakétáink a naprendszert járják, odúlakók és zárt szobában féreggé vált magányos emberek története válik olvasmánnyá világszerte. A bensőnk, lelkünk tágasságára kellene tehát ellenszerként naponta áldozni időnkből, hogy visszafordítsuk a beszűkülés, lelki betokosodás folyamatát, mert hiúság azt hinnünk, hogy a tünetek csillapításával, gyógyszeres kezelésével a kiváltó okok is megszűnnek. Besöpörjük a szemetet a szőnyeg alá, mintha már nem lenne a szobában. De ez önámítás. Hazugság. * * * 75
