Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Kéri László: Hol tartunk?

él a létminimum alatt, de ha figyelmesen vizsgáljuk az adatokat, akkor azt látjuk, hogy további 2,5-3 millió ember nem olyan sokkal él e szint fölött, hogy őket, illetőleg élethelyzetüket stabil középosztálybelinek tarthatnánk. A két véglet között meglehetősen nagy a mozgolódás, s talán az új magyar viszonyok legnagyobb kérdőjelét rajzolhatjuk meg annak kapcsán, hogy a társadalom mely csoportjaira és milyen mértékben terjed ki az ún. „középosztályosodás”. Ma még lehetetlen egyértelmű elemzéseket adni arról, hogy a középtájt levő társadalmi többség perspektívája hogyan alakul. Bizonyos összefüggéseket azonban az eltelt két év alapján is nagy valószínűséggel előre lehet jelezni. Mindenekelőtt azt, hogy az alkalmazotti rétegek helyzete drasztikusan ingott meg, s e folyamat a következő egy-két évben is változatlanul tartani fog. (Összefügg ez a társadalom másodlagos alrendszereinek látványos megingásával — lásd iskola, közművelődés, közigazgatás, egészségügy stb., stb. —, de még inkább a folyamatosan csökkenő nemzeti jövedelem melletti szűkülő állami támogatási lehetőségekkel.)

Az átalakulóban levő magyar társadalom másik — nem kevésbé fontos — jellegzetessége nagyon is jól ismert minden olyan ország hasonló történelme alapján, amelyek drámai gyorsaságú társadalmi-gazdasági-politikai változásokon estek keresztül, viszonylag rövid periódus során. Földcsuszamlásszerű társadalmi változások idején mindig ugrásszerűen megnő a deviáns magatartásmódok száma, százezrek és milliók alól csúszik ki a biztos és korábban kiismert, eredményesen gyakorolt társadalmi együttélési rutin. Magyarországon ez idő tájt három olyan nagy — egymással szoros összefüggésben levő, s egymást némileg erősítő, tápláló — jelenségvilág gyarapodó mivoltát diagnosztizálhatjuk, amelyek már most is elérték azt a küszöbértéket, hogy nem tartható borúlátásnak, ha komolyabb társadalmi erózióval számolunk az évtized derekára.

E sorok írása idején félmillióhoz közelít a munkanélküliek száma, s mint már utaltunk rá, ez a nagyságrend úgy alakult ki, hogy még nem tudhatjuk a szocialista nagyipar, illetőleg a nagyüzemi mezőgazaság összeomlása nyomán kialakuló munkaerő-kínálati válság méreteit és arányait. Olcsó poénnak hathat, de mindenképpen elgondolkodtató, hogy úgyszólván számra azonosan alakult az elkövetett bűncselekmények nagyságrendje is. 1992-es év eleji jelentések 440 ezret meghaladó bűnesetről számoltak be, és a szakemberek legfeljebb annak örültek, hogy a növekedés üteme csökken, de arról semmiképpen sem tájékoztathatták a közönséget, hogy a közeljövőben e trend megváltozása — lefelé konyulá- sa — lenne várható. S amint az várható volt, e bűncselekmények óriási többsége, több mint háromnegyede, vagyon ellen irányuló; s még csak semmi meglepőt sem találhatunk abban, hogy az elmúlt két év során megtöbbszöröződött a bűncselekmények által okozott vagyoni károk nagysága.

S végül — a már említett — elszegényedési folyamatok erősödése, feltartóztathatatlan növekedése mutatható be a két előző jelenség metszéspontjánál. (Nincs terünk ehelyütt ugyan a részletesebb összefüggések kifejtésére, s nem is akarnánk odáig egyszerűsíteni a jelzett problémák bemutatását, mintha egyenes szálú kapcsolat lenne mindegyikük között. Vagyis eszünk ágában sincs azt állítani, hogy aki munkanélküli, az feltétlenül szegény lesz, és aki elszegényedik, az feltétlenül bűnöző lesz, hiszen jól tudhatjuk, ennél sokkalta bonyolultabb az összefüggés e társadalmi jelenségek között. Azt azonban nyilvánvalóan beláthatja mindenki, hogy ilyen nagyságrendek mentén korántsem egymást gyöngítő, hanem nagyon is egymást fölerősítő folyamatokról van — és lesz — szó.)

Magyarázatnak talán elegendő lehet, de még vigasznak is mindenképpen kevés, ha mondogatjuk, hogy minden nagyobb társadalmi átalakulás szükségképpen szokott együttjárni ilyen típusú anómiás jellegzetességekkel. A probléma nem is abban áll, hogy elhazud- juk-e, eltagadjuk-e ezeket a jelenségeket, avagy dramatizáljuk és állandóan az amúgy is kialakulóban lévő társadalmi hisztériát fokozzuk a kedvezőtlen adatok minduntalan fölemlegetésével. Az igazi gond inkább az, hogy van-e, létezhet-e olyan társadalomirányítási stratégia — s ezen belül kormányprogram —, amely kellő komolysággal és a megállítható- ság, valamint a visszafordíthatóság hihetetlen nehézségeinek tudomásul vétele, szem előtt tartása jegyében születne meg. Nem pusztán a társadalmi eróziós folyamatok erősödése,

64