Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Kéri László: Hol tartunk?
fölerősödése csak a gond, hanem legalább ilyen jelentőségű probléma az, hogy miféle válaszokat képes és kénytelen a társadalom megszülni e jelenségek terjedését és visszaszorítását megcélozva. A társadalom szociológiai képe ma még azt a forrongást, bizonytalanságot mutatja, amely részint előre látható volt, részint pedig tudott és fölismert mivolta mellett is nagyon nehezen viselhető mindennapi következményekkel jár együtt. Nincs ember, aki ma nagy biztonsággal meg tudná mondani azt, hogy az elkövetkező években hová kerülnek majd az igazi hangsúlyok e jelenségek világában. Az eddigiekben bemutatott ellentmondásos jellegzetességeket tudjuk érzékeltetni akkor is, ha azt a kérdést tesszük föl, hogy hol tartunk a gondolkodás, a mentalitások, az észjárások megváltozásában? Szükséges némi kitérőt tenni az előzmények kétarcúságának illusztrálására e téren is. Bármilyen furcsa és meglepő ma ezt emlegetni, de az emberek lelkében az előző rendszer már jóval korábban megbukott, mint ahogyan ezt az 1989—90-es nagy politikai változások megjelenítették. A 80-as évek elejétől kezdve emberek, csoportok, kisebb és nagyobb közösségek ezrei készítették fel magukat lelkileg annak befogadására és földolgozására, hogy azt, amit itt szocialista berendezkedésnek hívnak, az messze túlélte önnön lehetőségeit. S mikor 1989-ben elérkeztünk a hatalom újrafölosztásának tárgyalásos szakaszához, akkorra már a nép döntő többsége lélekben megtette a legfontosabb változásokat. (Gondoljunk csak az 1989. március 15-ei tüntetések kettős jellegére, valamint arra, hogy mennyi embert tudtak megmozdítani, s mekkora tömegeket az alternatív megmozdulások. Vagy gondoljunk arra, hogy az 1989 nyári előválasztások milyen egyértelműséggel mutatták az ellenzéki koalíciós jelöltek győzelmét a hivatalosan áhítottakkal szemben. S eme látványos események már csak végkifejletei voltak olyan csöndes átépülési folyamatoknak, amelyekről művészek, tömegkommunikációban dolgozók és kutatók szép számmal adtak híreket, tudósításokat a 80-as évek derekától kezdve.) Nem nagyon ragaszkodott tehát az úgynevezett szocializmushoz — egy elenyésző kisebbséget kivéve — már semmiféle komolyabb társadalmi erő a 80-as évek végén. Ilyen szemszögből nézve a politikai változások csupán szentesítették mindazt, amit az emberek már korábban is világosan láttak, tudtak és akartak. Éppenséggel ez az egyik — ha nem a legfontosabb — titka az úgynevezett békés magyarországi átalakulásoknak, s némileg leegyszerűsítése mindannak, ami Magyarországon történt, ha csak a politikusok józansága és tárgyalókészsége válik utólag egyetlen magyarázó elvévé a nyugodt, vér nélküli változásoknak. A politikai, közéleti gondolkodás átformálódásával párhuzamosan járt annak az önállóságra törekvő gazdálkodói mentalitásnak a kiformálódása, melyekre már az írás elején utaltunk. E kétféle változási igény egymást erősítő és egymást támogató módon kezdett mindinkább előtérbe kerülni. Sőt, a 80-as évek második felében éppenséggel az önálló gazdálkodói magatartást korlátozó politikai környezet vált százezrek szemében mérhetetlenül irritálóvá. Pontosan ez az élmény, ez az értelmetlen korlátozottság élménye állított számottevő nagyságrendű tömegeket az addig még igencsak szűk körben tapogatózó politikai csoportok mellé; olyan csoportok mellé, melyeknek akkoriban még nagyonis homályos elképzeléseik voltak a lehetséges jövőről. Másfelől azonban ugyanennek a népnek a szabadságvágyó és a szovjet típusú berendezkedést egyértelműen elvetni akaró mentalitása nagyonis meg van terhelve az elmúlt fél évszázad örökségével; olyan kérdésekben is, amelyeket nem szoktak a direkt politikai értékek között számon tartani. Az elmúlt rendszer milliók és generációk fejében, lelkében kiépítette az állami gondoskodás iránti igényeket, s nemcsak a hatalmi berendezkedés utálatát. Lehet ugyan zárójelbe tenni azt a tényt, de attól még valóságosan létező összefüggés, hogy mindenféle értékkutatási vizsgálat egyértelműen mutatja ki a gondoskodó állam iránti széles körben meglévő igényeket. Némileg e jelenségekhez tartozó az is, hogy az elmúlt évtizedek formális, intézményesített politikai szocializációja milliók fejében, gesztusaiban rögzítette az alattvalói magatartás legkedvezőtlenebb tradícióit. Nehezen hihető — még akkor is, ha számos új politikai erő érdekelt ennek eltagadásában — hogy több 65
