Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Salamon Konrád: Mi ez?
miatt kárt szenvedettek hátrányain. Meg kell tehát állapodni abban, hogy a főbűnösök ügyének tisztázásával, a III/III-as ügynökök kérdésének rendezésével, valamint az elkészült és készülő kárpótlási törvényekkel az igazságtétel politikai része lezártnak tekinthető. Nem indul lavina, nem bővítik tovább a politikai okok miatt számon kérhetők körét. Az elmondottakkal szemben sokan — az igazságérzetre hivatkozva — azt állítják, hogy minden törvénytelenséget meg kell torolni. Különösen felháborítónak, az igazságérzettel összeegyeztethetetlennek tartják, hogy a pártállam idején összelopott vagyonokkal rendelkező egykori főelvtársak most mint hazai — mondhatni nemzeti — tőkések jelennek meg, s játszanak vezető szerepet az egész társadalom számára létkérdéssé vált magyar polgárosodásban. Nem kevés azok száma, akik szeretnének rámutatni egyes, általuk ismert személyekre, megnevezve, honnan is származik felhalmozott vagyonuk. Senki sem tagadhatja, felháborító annak tudata, hogy míg az ország tönkrement az elmúlt években, s a lakosság nagyobbik része alig vagy egyáltalán nem tudta magának biztosítani a kor színvonalának megfelelő életkörülményeket, addig egy szűk réteg e kártékony politika részeseként — az akkori törvényeket is kijátszva — meggazdagodott, s most mint a nemzeti polgárosodás egyik letéteményese lép a közvélemény elé. A felháborodás, a harag azonban mindig rossz tanácsadó. Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a nagy vagyonok létrehozói általában nem lovagi erényeikről és keresztényi erkölcseikről voltak nevezetesek. Azt sem szabad feledni, hogy napjaink említett felháborodása nem újkeletű. Gondoljunk csak az első világháború végén tapasztaltakra. Míg a nagy többség tönkrement, megnyomorodott és pusztult a frontokon, addig egy kisebbség mesés vagyonokra tett szert, nem átallva papírtalpú bakancsokat és egyéb ócskaságokat szállítani a nélkülözőknek. Ez az arcátlan gazemberség mérhetetlen keserűséget váltott ki és felszította az igazságtétel szenvedélyét. A háborúban tönkrement, megnyomorodott többség egyre fékezhetetlenebb indulattal nézte a minden emberiességet és erkölcsi értéket semmibe vevő gazdagodást, s a végén igazságot kezdett követelni. Ki-ki rá tudott mutatni egy-egy szélhámos vagyonszerzőre, követelve, hogy amit úgy loptak össze a háború alatt, arról számoljanak el. Aztán jött a következő lépés: nemcsak a háború alatt, de azt megelőzően is sokan a törvényeket kijátszva szerezték vagyonukat. Majd a végső következtetés: minden vagyonszerzés lopás, hisz az csak a tömegek kizsákmányolása árán jöhetett létre. Az igazság tehát akkor győz, ha minden vagyont elkoboznak. Tudom, a párhuzam meghökkentően keserű, de szembe kell nézni vele: a társadalmi igazságtétel igényének „következetes” végigvitele szülte a kommunizmust. A politikában ugyanis az ökör következetessége eleve torz megoldásokat eredményez. Az elmondottak nem azt jelentik, hogy a hatályos törvényeket megsértő gazdasági bűncselekmények elkövetőit nem szabad felelősségre vonni, csupán arra figyelmeztetnek, hogy a közügyek intézői annak tekintsék a politikát, ami: a lehetőségek tudományának és az arányok művészetének, s el tudják fogadtatni mindezt a közvéleménnyel is. Arra kell törekedni tehát, hogy az arányok művészi meghatározásával sikerüljön megtalálni napjaink azon megoldását, amely a magyar társadalom döntő többsége számára elfogadhatóan, s egyben az ország javát legjobban szolgálóan zárja le az igazságtétel kérdését. A bizalmatlanság általánossá válását eredményezte a diktatúra kirakataként használt látszattársadalom léte. Ez a „szocialista laterna magica” — amelyben sok minden olyan volt, mintha valóban létezne (választás, országgyűlés, kormány, sajtó) — minden mozzanatában kételyt és gyanakvást árasztott, aminek következtében a látszatra meglévő „demokratikus kinézésű intézmények” elvesztették a társadalom bizalmát. Mindez azért veszélyes, mert napjaink válságából csak az említett demokratikus intézményekbe vetett bizalom helyreállításával lehet kilábalni. Ezért kártékony és bűnös minden olyan bírálat, mely nem egy meghatározott tényt vagy esetet tesz szóvá, hanem a parlamentet, a kormányt, a sajtót szidja. E veszély azért is súlyos, mert épp e század első harmadában volt több példa arra Kelet- és Közép-Európában, hogy a demokratikus intézményekbe vetett bizalom lerombolása 59
