Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Salamon Konrád: Mi ez?
Salamon Konrád Mi ez? * a „magyar dicsőséges forradalom”. A kijelentés elképesztő lehet, de csak azért, mert ennek hallatán a tudatunkban nem az egykori angliai hétköznapok története elevenedik meg, hanem az utókor által a valódinál sokkal ünnepélyesebbé emelt történelmi nagyjelenet. Nem az jut eszünkbe, hogy 1688 után is tömérdek hétköznapi elégedetlenség, sőt gyűlölködés mérgezte a dicsőséges forradalom nyitotta korszak mindennapjait, hanem az országnagyok eszményített képekben megörökített történelmi kiegyezése. A szembenálló felek e tette valóban történelmi volt, mert mi lehet nagyszerűbb annál, mint ha a két — közel fél évszázadon át egymást gyilkoló — ellentábor vezetői, megszabadulva saját szélsőségeseiktől, kölcsönös engedmények alapján békejobbot nyújtanak egymásnak. Mindez szép eszmény, de napjainkban tapasztalhatjuk, hogy a valóra váltása nagyon nehéz, s mindig is az volt. A békés rendszerváltozás hétköznapjai nem ünnepélyesek, s nem voltak azok a XVII. századvég Angliájában sem. Egy megosztott társadalmat nagyon nehéz megbékíteni. Cromwell egykori hívei fogcsikorgatva vették tudomásul, hogy továbbra is a volt királypártiaknak áll a világ, akik a királyság visszaállítása után bosszút álltak és vagyont gyűjtöttek, most pedig a dicsőséges forradalomnak is fő támaszai. Hát igazság ez? S a másik oldalon ugyanígy. Milyen rendszer az, amelyben bárkit, aki tehetsége révén érvényesült, gazembernek lehet tekinteni? Igaz meg kellett adni a királynak is a királyét, de hol lenne az ország, ha mindenki a semmittevő ellenállást választotta volna? S különben is a királypártiak legjobbjai készítették elő a rendszerváltozást, hívták meg a trónra Orániai Vilmost, megakadályozva ezzel a polgárháború kiújulását. Madártávlatból nézve akkor is felvetődhetett a kérdés: Milyen rendszer az, amellyel mindenki elégedetlen? A válasz azonban egyszerű: ez a társadalom különböző érdekű és felfogású csoportjainak kölcsönös megegyezésével létrejött rendszer. Mivel az engedmények kölcsönösek, a társadalom jelentős része úgy érzi, hogy az új helyzetben a becsapottak, sőt a kisemmizettek oldalára került. (Persze ilyenek is vannak.) Ezt a vélekedést erősíti, hogy az adott helyzet válságból született, aminek legérezhetőbb velejárója az életkörülmények tartós romlása, amin az új rendszer sem tud máról holnapra változtatni. Az elmondottak talán érzékeltették, hogy jelen korunk magyar mindennapjai nem egyediek a történelemben. S a hasonlóság remélhetően nemcsak az általános elégedetlenségben található meg, de abban is, hogy hazánk, miként Anglia 1688-ban, egy ritkán látható felemelkedés küszöbére érkezett. A kortárs közvélemény azonban érthető módon nem a távlatos történelmi esemény sugallta bizalmat, hanem a mindennapok gondjainak és igazságtalanságainak rosszkedvét tükrözte és tükrözi. Napjaink átalakulásának kedvetlensége — az említettek mellett — az általános bizalmatlanságban gyökerezik. Ennek egyik meghatározója a történelmi igazságtétel megoldatlansága. A kérdés azért húzódik, mert az igazságtétel csak olyan közös megegyezés esetén lehet az ország többsége számára megnyugtató, amelyet elfogadhatnak mind a bukott rendszer volt haszonélvezői, mind a közreműködésükkel megnyomorított magyarság. Ennek érdekében tehát a társadalom csak a kirívó esetek vétkeseit számoltathatja el, s arra kell törekednie, hogy az igazságtétel elsősorban pozitív legyen, azaz ne csupán felelősségre vonjon, hanem a lehetőségekhez mérten kárpótoljon, enyhítve valamit a politikai okok 58
