Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Heleszta Sándor: „More fata” (anagramma)
az örökmozgónk, nemde? Hol van a hiba az elgondolásban? Vegyük észre, hogy egy rendszerbe beiktattunk egy másik rendszert, amely az egyetemesen érvényes törvények szerint maga sem tud önmagától működni: energiát igényel maga is, s más környezete nem lévén, azt csak az általa irányított részecskéktől vonja el. A törvény — törvény. A törvény mindig utakat zár le, és utakat nyit meg: vagy a megismerés vagy a cselekvés számára. Melyik a jó törvény, és melyik a rossz? A jó törvény progresszív — mondhatnánk. Mózes azt írta a márványtáblára: ne ölj! — s ez jó törvény volt, mert gátat vetett a rituális gyermekgyilkosságoknak, a szemet-szemért, fogat-fogért elvű nemzetiségi vérbosszúknak; ámbár nem törölte el a halálbüntetést. Olvastam volt, hogy egy vehemens inkvizítor — a nevét méltán elfelejtettem már ! — arra a kérdésre, hogy nem szentségtörő beavatkozás-e az isteni igazságszolgáltatásba az autodafé, azt válaszolta: mi csak ahhoz segítjük hozzá az elítéltet, hogy mielőbb az isteni ítélőszék elé kerüljön. Számomra ez nem kevésbé cinikus válasz, mint mikor az istenítéletet nem félő, az evilági igazságszolgáltatást a markában tudó pribék egy pincében lövi tarkón áldozatait. A jó törvény hatályosan zárja el az ilyen utak lehetőségét. S nem teszi lehetővé, hogy egy halálbüntetést tiltó államban törvényhozó következmények nélkül követelhessen akasztást! A rossz törvény — szerintem — először is illetéktelen: olyan dolgot akar szabályozni, ami nincs a hatalmában. Olyan szabály, ami alól több a kivétel, mint az érvényes eset. Másodszor — meggyőződésem szerint — a rossz törvény a zárt gondolkodást, a zárt személyiséget, a zárt társadalmat szolgálja: és tudjuk, hogy a zárt rendszerek önfelemésztő- ek. Harmadszor: a rossz törvények felismerhetőek arról is, hogy a törvényhozók „szerepzavarban” vannak: jogászok a kocsmai verekedések és a vagyonosztó peres válófelek vagy örökösök analógiájára ítélik meg a történelmet és annak szereplőit; közgazdászok az árupiac analógiáján akarják megszabni a műalkotások jelentéseit és értékét; viszonzásul az irodalmárok a bér- és árupiacot ízlésükhöz szabottan kívánják regulázni; politikusok a maguk ideológiai mércéje szerint osztanak tehetséget vagy mondják meg, ki tehetségtelen; a korboncnok élő testeket szabdal, mert unja már, hogy a hulla egyetlen porcikájában sem találta meg a lelket; papok segítenek eldönteni a katonáknak, hogy a szent háborút mikor jogos tömegpusztító fegyverekkel folytatni; s a történész indulatosan rázza a csengőjét, ha az állampolgárok nem elvárt séma szerint, párosával kéz a kézben sétálnak az iskolafolyosón. Csupa kis Maxwell-démon, aki azt hirdeti, hogy ő tudja a megoldást; miközben csak minél több energiát (pénzt, hatalmat, presztízst) a maga zsebébe igyekszik begyűjteni. Amúgy „homino more”, ahogy már emberek között szokás. Rendszerváltozás után; meg nem változott karakterekkel, mentalitásokkal és intellektuális fegyelemmel. Erre mondá nagyságos Ady Endre: „Magasról nézvést még megvolna az ország, Werbőczy- utódok. . .”! A források tanúsága szerint Kung mester volt közhivatalnok is, sőt igazságügy-miniszter. A közigazgatás hatékonnyá tételével úgy megerősítette országát, hogy végül a szomszéd ország fejedelme ármánykodással kellett megbuktassa, nehogy az ő államvezetésével való kellemetlen összehasonlítás veszedelmessé váljon a számára. Élete hátralevő 20 esztendejében azután Kung-fu-ce már nem állt állami szolgálatban, csak járta az országot tanítványai kíséretében. Egyszer azt mondta: „Gyakran egész nap nem ettem, s egész éjszaka nem aludtam, hogy gondolkozzak; nem használt. Tanulni jobb.” Majd hozzátette: „Ha az állam ügyei rendben vannak, az embernek jövedelme van. Ha az állam ügyei nincsenek rendben, és az embernek nagy jövedelme van: ez a szégyen.” 57
