Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Heleszta Sándor: „More fata” (anagramma)
midőn a fóliában egy háromszög alakú kukactömeg gomolygott... Ez lenne tehát az emberiség szaporodásának határa? — gondoltam: egymásba kapaszkodva lebeg az ember- geo az űrben? Persze, a határ sokkal idébb van; nem zéróegyenletű matematikai játékok kínálják a valódi megértést! A természet akár évmilliókig alakítja a maga ökológiai rendszereit, bonyolult mechanizmusokkal tartja fenn vagy állítja helyre ezek egyensúlyait. Az ember hajlamos egyetlen tényre figyelve minden fontosat figyelmen kívül hagyni. Hajdan erdődús hegy vonulatokat csupasz sziklákká szegényít, hogy hajót építsen; hatalmas legelőket sivataggá silányít, mert több állatot remélt; azt hiszi, egyetlen törvénnyel gyermekvállalóvá vagy -szeretővé, esetleg gyermektagadóvá tehet egy társadalmat, megszabhatja egy gondolat érvényességét vagy jogosságát, vagy a történelem megítélését. Mert önző, mert kapzsi, mert tudatlan, mert nem képes intellektuálisan, fegyelmezetten gondolkodni. A kultúrák is egyívásúak, mindenekelőtt abban, hogy az élet teljességére kívánnak választ adni. Elemeik is, akár az anagrammákéi. Szüntelenül tanulnak egymástól: szerszámot, mozdulatot, szavakat, szemléletet. Nemzeti kultúra? Nekem az is az, ha Bach-kantáta szól a Zeneakadémián, ha Béjart vagy Gades táncol az Operaházban, ha a Royal Shakespeare Company Szentivánéji álmot játszhat Budapesten. És természetesen, a nyelvújító és irodalomszervező Kazinczy is, aki tudvalevőleg a nagy művek magyarítását szorgalmazta. Hadd ne soroljam fel mind! És Széchenyi sem ilyen-olyan gerincekhez kötötte a kiművelt emberfők sokaságát. Nemzeti kultúra mindez, ami személyemet és közösségemet gazdagítja. Etológusok tanúsítják: madarakból, emlősökből azok a legelterjedtebbek a Földön, amelyek a legtöbbet játszanak. Mert a játék — variációk próbálgatása, innovációs terep a hatékonyabb alkalmazkodáshoz. A jó iskola vagy a személyiségben adott képességek kibontakoztatását szolgálja vagy a minél teljesebb műveltség átadását; de hogy Délen más történelemkönyvet írjanak a polgárháborúról mint Északon, nemde több mint groteszk, mégha igaz is!? Gyanítom, a vegytiszta „nemzeti tanterv” az, amelyik Micsurint ismeri csupán, s amely szerint a génelmélet meg a kibernetika „burzsoá” találmány. A társadalmak. Azok tudnak pusztítani. Az ideológiák — mint a természet hibát ejteni a programban. Nem értékzavar — az értékelők zavara! Olvastam szektákról, amelyek a szexualitást oly mértékig kerülendő bűnnek fogták fel, hogy — a dolog természeténél fogva — egy generációnál alig hosszabb idő alatt ki is pusztították magukat. Más közösségek — ezt elkerülendő — a legszigorúbban csak a nemzést szolgáló aktusokra korlátozták azt: beszédükben is tiltották az erre utaló kommunikációt, a párválasztást a kötelező kijelöléssel helyettesítették. Hogy mindettől hogyan szegényedtek érzelmileg, miként korlátozódott önkifejezésük a művészetekben, végül is miként szűkültek be értelmileg — mindezt csak elgondolni tudom; szerencsére nem közéjük születtem. Tudom, hogy Kínában regresszív családipótlék-rendszerrel, fokozott családtervezési propagandával, időnként sterilizációs kényszerrel igyekeznek gátat szabni a demográfiai robbanásnak, de mert alig változott a hagyományos, a fiúgyermeket a világképből következően preferáló szemlélet, — olvasom — egyre több a leány újszülötteket sújtó gyermekgyilkosság; s ha majd — a tudomány segítségével? — egy-két generáción keresztül szinte csak fiúgyermekek fognak világot látni, milyen új törvényeket hoznak? Előbb bevezetik a többférjűséget? vagy a kötelező prostitúciót? vagy a nőimportot? S akkor valaki a zászlajára írja: ki itt a kínai még? Ahogy a kör négyszögesítése, úgy okozott évezredes problémát a töprengőknek a perpetuum mobile, az örökmozgó megkonstruálása. Technikailag minden próbálkozás kudarcba fulladt; a fizika törvényeinek meglelése azután elvileg is kizárta ennek lehetőségét. De talán elvontabban?! Kreáljunk gondolatban egy gázzal teli zárt edényt, amely abszolút mértékben független a környezetétől. Mint tudjuk, ez esetben idővel a rendszer elveszíti rendezetlenségét, termodinamikus egyensúly áll be (a halál). De osszuk kétfelé ezt az edényt úgy, hogy a választófalon egy parányi ajtó legyen, amit egy pici lény — a Maxwell- démon — nyitogat és zár. Aszerint, hogy a nagyobb sebességű gázrészecskéket mindig a bal kamrába engedi, a kisebb sebességűeket pedig a jobb kamrában gyűjtögeti. Miután a két kamrában mindig eltérő sebességű (kinetikus energiájú) részecskék lesznek, kész is van 56
