Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Heleszta Sándor: „More fata” (anagramma)

tartó stratégiát. A petesejt, noha élő sejt, nem tud önmagából még új petesejtet sem létrehozni, s a spermiumok sem új ivarsejteket. Egyesülve azonban, a maguk génekben kódolt programja szerint, felépítenek egy maguknál bonyolultabb új élő szervezetet; amely képessé válik a maga korlátozott idejű identitása fenntartására, de egyedül nem tudja a fajtáját reprodukálni. Hogy magához hasonló utódot hozzon létre, a férfi szervezete milliónyi ivarsejtet indít el az egyetlen petesejt „meghódítására”: egy (vagy néhány) célhoz ér, a többi elpusztul „haszontalanul”. Mindegyik elhalt sejt — egy meg nem valósult életlehetőség: más nem? más alkat? más sors? Ha a természet „pazarol” — inkább úgy kellene mondani: (túl)biztosít —, azt megértem: „megtanulta” a kockázat nagyságát. Ám mi szüksége lenne egy mindenható istennek erre a tömeggyilkosságra?

Tudom azt is, hogy a sejtekben adott DNS-molekulák szerkezete kétségbevonhatatlanul tanúsítja az élővilág rokonságát: az emberi szénhidrátbontó enzim 249 aminosavat tartalmaz, a kólibaktérium szervezete 255-öt: 145 aminosav összetétele és sorrendje a két szervezetben ugyanaz. Olvastam, hogy az eddig megvizsgált élőlények mindegyikében megtalálták az ATP vegyületét, minden sejt tudja, hogyan kell ennek energiagazdagságát a maga számára felszabadítani. Ezek a tények évszázmilliókat kötnek össze; más léptékű matematika ez, mint Hillél rabbié vagy Luther tiszteletesé — más szemléletet és más mentalitást is követel. Hogy a modern fizika homogénnek látja az univerzum építőanyagait, hogy a modern biológia látja az egyneműséget az élővilág szerkezeteiben — az azért közelebb van a kínai univerzalisták világképéhez, mint a teocentrikus vallások égi szféráihoz és pokolbeli bugyraihoz. S azt azért minden toleranciám mellett megkérdezném, hova fogunk felzárkózni, ha — mint tapasztalom — némely egyetemen (némely általános iskoláról nem is szólva) már több a zsolozsmára, vecsernyére hívó hirdetés, mint az ismeretelméleti vagy szaktudományi órákra való jelentkezés lehetősége? Az iszlám fundamentalistákhoz? Vagy azok miért lennének rosszabbak a keresztény fundamentalistáknál? Nem eleve bármiféle „kiválasztott nép” cáfolata-e, hogy minden etnikum, kaszt vagy rend leánya-fia gyermeket tud nemzeni minden más etnikum, kaszt vagy osztály fiával-lányával; igaz, a ló meg a szamár együtt csak öszvért nemz, ami nem tud tovább szaporodni.

A természet működik — s bizonyára nem sajnálkozik; igaz, nem is cinikus. Nem siratja a dinoszauruszokat, a dodómadarat, a kvaggát; nem siratja a gepidákat és a longobárdokat; nem siratja Zeuszt vagy Aphroditét sem; s nem sajnálkozik az inkák aranypénzekké olvasztott szobrai, meg a képrombolók által elpusztított festmények felett sem; — s nyilván nem ejt majd könnyet miattunk sem, ha elég ostobák leszünk kiirtani magunkat, vagy ha néhány tízezer év múlva olyan bolygóközi térbe jutunk, aminek hirtelen támadt feltételeihez nem lesz időnk alkalmazkodni. A természet szenvtelen, csak Niobé zokog évezredek óta holt gyermekei felett.

Platon az „ideális” polisz lélekszámát 5040 főben vélte meghatározhatni; ennyi ember kell ahhoz, hogy minden szükséges mesterséget a kellő létszámú ember gyakoroljon, s a polisz által védhető terület ennyi embert tud eltartani. S a többiek? Ezt oldja meg a háború, vagy — mint Spártában — a Taygetos. Vajon hol húzhatjuk meg a mai, akár több tízmilliós népességű, megapoliszokat ellátó terület határait? Alighanem ott, ahol a fejlett országokét — a Föld egészében; különösen, ha nemcsak ételben-italban, de oxigénben is gondolkozunk. Malthus abban vélte a csapdát megtalálni, hogy az emberiség létét szolgáló javak csak számtani haladvány szerint képesek gyarapodni, az emberiség pedig mértani haladvány szerint szaporodik. Olvastam egy mai közgazdász ellenvetését: a hatmilliárdnyi ember az USA egyetlen nagyobb államának a területén elférne úgy, hogy minden öttagú családnak egy tisztes kertes villa jutna lakhelyül. Laknának ugyan, de hol termelnék meg a fenntartásukhoz szükséges javakat? — kérdezem. Egy példa, aminek éppen hibás elképzeléséből tanulhatunk a legtöbbet. Mint Platon utópisztikus „tervgazdaságából”. Avagy ki látott már olyan pohár vizet, amelynek tartalma félig baktérium, s a következő másodpercben egy teljes pohárnyi baktériummá változik? Vízióm volt nekem is: egy „véletlen” folytán — nem felejtem Babits szavát: „és nem sejted, hogy véletleneid belőled fakadnak, ...” — egy kallódó Mackó sajtra akkor akadtam rá a konyhapolcon, s bontottam ki,

55