Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 10. Októberi mozaik - a dialógushiány formái, archetípusai és mozgásiránya

külső életét is, túl élesen látja a szinte elveszettet, fölfelé írja meg a halódó ragyogást. . .”; és a nagy találat arról, hogy itt, mint kagylóban a tengerzúgás, valami távolibb jelenik meg, amihez szívetszorítóan a sajátunkként közeledhetünk: Proust az elmúlt időt „kupolává csavarja múló Énje fölé”.

Bloch a nagy történelmi formák változásából érez itt meg valamit. Segíthette ebben a tapasztalat arról, amiről sem Némethnek, sem Halásznak nem lehetett (még) saját tapasztalata. Arra a tapasztalatra gondolok, amit Bloch már a húszas években megszerezhetett; Hitler első, alig riadalmat keltő színrelépésekor írja: „megmutatkoznak némely összefüggések a baloldali radikalizmussal; demagóg, formai, ha nem is tartalmi összefüggések ... ez a rokonság (többnyire csak a szocializmus szélfogószerű másolata a primitív ösztönökre hangolva) igencsak megkönnyítette a zászlócserét. Hová vezet hát ez a nyugtalanság?”

A Debreceni Irodalmi Napok szervezőinek felkérésére hozzászóláson dolgozom: fölismerendő, mint az egész civilizációs korszakváltás lényegi vonása, hogy a nagy mozgások, mint világmozgások hosszú eltűnése, az elfojtódva egymásnak csapó ellentétek korszaka után, újraindulnak a nagy mozgások, és a hozzájuk tartozó nagyjelenetek. A sétáló történelem a legnagyobb sebességre kapcsolva hirtelen kilő. Valami hasonló történt (egy más világkorszak körülményei között) majd egy évszázada. A tizenkilencedik század első felének mozgásai, színes nagyjelenetei után a század második felére eltűnt a látványos elem a történelemből. Lényegi formaváltás történt, az élet lelassult. Az új század első évtizedeiben aztán meglódult a futószalag.

Nagyon fontosak azonban a most induló nagy mozgások jellegének megértéséhez a különbségek: akkor voltak alkonyok és hajnalok, ma a sötét horizont alatt gyorsulnak föl a létfolyamatok; akkor megszűnt a poetikus világállapot és létrejött a hétköznapi élet uralma, ma megszűnt az emberi személyiség minősége, mint mérték, és uralkodó a megtiport, szétroncsolódott egzisztencia; akkor tucatnyi nagy magyarázattan született az élet, az értelem kríziséről, ma legfeljebb a kreatúra zárt létszituációinak meglehetősen hasonló változatai keltik fel a szellem figyelmét.

Mindez mint tapasztalat felnyílik a mai irodalom legfrissebb teljesítményei mögött: a művészet párbeszédbe kezd a történelem formaváltozásaival.

Minden október 23-ai évfordulón kitép az utókor egy levelet Nagy Imre koszorújából. Kezdjünk hát párbeszédet Nagy Imre romolhatatlan értékű tetteiről. Az egyik a nemzeti függetlenség olyan súlyú kinyilvánítása, amely semmivel sem kevésbé hatásos, mint az ezerkilencszázkilencvenes, legfeljebb a kinyilvánítás következményei voltak veszélyesebbek; a másik, a nemzeti összefogás olyan határozott igénye meghirdetése és egy lehetőség szerint adott időhatáron belüli megvalósítása, amelyet előtte-utána (mindmáig) nem ismert mély és mindent átfogó, egyszerre nemzeti és közös emberi meggyőződések, energiák mozgattak (miközben ez az összefogás — ugyancsak előtte — után, mindmáig nem ismert mélységében és kiterjedésében) — képviselte a meghurcoltak, kisemmizettek melletti szolidaritást. Harmadszor: a magyar történelemben egészen kivételes emberi minőség képviselete, megtestesülése.

A mai hatalmi ambíciókat, taktikai lépéseket is figyelembevéve, ennek az embe30