Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 10. Októberi mozaik - a dialógushiány formái, archetípusai és mozgásiránya

ri minőségnek a hiánya felől kell értelmezni a koszorúfosztásokat. Egy évszázad magyar történelmében két vezető államférfiú volt, aki politikai eszményeiért, emberi elveiért, annak a hatalomnak a kivégző osztaga előtt, amely neki eszményei, elvei feladásáért életet kínált, vállalta a halált. Ez egyik Bajcsy-Zsilinszky Endre, a másik Nagy Imre. Túl sok elismerő szót nem hallunk, sem az — életútja betetőzéséhez képest a másik táborból induló — antifasiszta hazafiról, sem — az életútja betetőzéséhez képest a másik táborból induló — a nemzeti forradalom eszméihez haláláig hű miniszterelnökről.

Újra előbukkan Széchenyi neve. És mi lenne, kérdezem, ha megvonta volna tőle a történelem a bizalmat, azért, mert 1848 márciusa többet vitt véghez, mint ameddig ő eljutott?; ha megvonná tőle a nagyságot, mert arisztokrata volt?; ha legyintene tetteire, mert negyvennyolc februárjában Metternichet „védőhor- gony”-nak nevezte, és még korábban (évtizeddel a forradalom előtt) a Bánk bánt rebellis, bemutathatatlan drámának titulálta?

Az analógia itt a nagy nemzeti tettekben megnyilvánuló nagy emberi minőség jelenléte.

Ezért törpék a Nagy Imre-minőséget meg sem értők, a hatalmi és önös érdekből koszorúcsonkítók.

Előrehajolt és (különben határozott) tekintetében a megértés reményével, belekezdett.

— Nézd . . .most én is megkaptam az emléklapot. . . mondd meg, miért kellett nekem egy ilyen önigazolódásra, mondhatnám, elismerésre várni, hogy ezt kibeszéljem magamból!? Messziről indulok. Én úgy gondolom, hogy a nyugati világ számára, ami alatt az európai kultúrhagyományokat és azt a hagyomány nélküli racionalizmust, ami az amerikai nézőpontot jellemzi, együtt értem, szóval a nyugati világ tudatában szerintem 1789 óta a forradalom, mint dicsőség és rémséges deviancia együtt él. Gyönyörű, mint valami, amit hagyományként magába nyel és önnön demokratikusságának dagadó vitorlájaként reprezentál, és rémséges, mint véres tömegélmény, amit hála istennek, elkerült. Az egyik érzés fennen lobog, a másik a mélytudatba szorul. A Nyugatnak a magyar forradalomhoz való viszonyában ugyanez a helyzet. Sőt, a Nyugat számára a magyar forradalmak, mint a demokratikus szabadságküzdelem reprezentációi, nemcsak még távolibb tömegélmények, de mindig olyan súlypont-eltolódások felé hatottak, amelyek destabilizálóak (egy-egy korszakban másképpen és másképpen) a Nyugat számára éppen kedvező világrend szempontjából. A laudatió és az idegenség sűrű kevercse fogadta már Kossuthot is Amerikában és Angliában a bukott magyar szabadságharc után. Az első világháború végén a tempirozott figyelem, az Európát a Nyugat érdekei szerint konzerváló Trianonba torkollott. Ötvenhatban szovjet tankok jöttek ránk. A Nyugat ezt hangos és általános irántunk való szolidaritással fogadta, ami semmit nem változtatott az akkori kétpólusú világ fenntartásában való kemény érdekeltségén. A Szovjetnek, mint birodalomnak kellett 1990-re összeomlania, hogy a világkorszakforduló részeként Közép-Kel- let-Európa felszabaduljon, de a kialakuló új világrelációkban máris az eddigi évszázados nyugat-mentalitás képeződik le. Jól látható, hogy a gazdasági, a katonai világkonstellációban milyen határig, milyen érdekek dominanciáján belül „kezelnek” bennünket. . . Ebből a helyzetből fog kinőni megint (!) Közép-Euró31