Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Katona Imre: Mi van ma, mi van ma…? (Fejlődés - válság - rendszerváltás és az ifjúsági mozgalmak)

igazán logikussá, tágul ki tudásának köre, mélyülhetnek el érzelmei. Előttük egyre inkább csakis annak lehet tekintélye, aki többet tud és példaképként követhető. E serdülők zöme nemcsak magával törődik, hanem társaival is, együtt lépnek át az ifjúkor—felnőttkor küszöbén. Nem zuhan bele a kábítószeres-alkoholos szakadékba, hanem idejében vált át a komoly udvarlásra, túrázásra, sportra, zenére, és bizonyos elfogadható szorgalommal tanul. Minden negatívum ellenére is, serdülőinknek a szó eredeti értelmében vett derék hada fogékonyabb és tehetségesebb, mint bármely korosztálybeli „előzménye” volt valaha is a világtörténelemben, jövőbeli esélyeik is nagyobbak lehetnek, ha pillanatnyi jelenük mindezzel egyelőre még gyökeres ellentétben is van.

Az ifjúsági mozgalmak hatására egyetemes világdivattá vált a zene, egy-egy új stílushullámát új és még újabb ének- és főként zenekarok terjesztették. Költői fantázianeveik és a dalrepertoár tartalma is egyszerre igyekszik kifejezni a programot és a stílust. A híresebb együtteseknek valósággal nemzetközi „udvartartásuk” támadt, mindenütt otthonosan érezhették magukat; úgy járták be a Világot, mint régen a királyok és kíséretük, akik — miközben ítélkeztek — helyben fogyasztották el az adót, ill. adományokat, de fiatal kortársaink adnak is valamit cserébe. Egy-egy zenei produkció egyben szertartás és társas együttlét is, a misének, társaságnak és még sok másnak pótléka, egy kicsit a nagy társadalomtól való elszakadás is, amely többnyire értetlenül is viselkedik. A hangzás mellett a színek és a mozgás is együtt kerül előadásra a modern technika minden vívmánya segítségével; az előadók áthágnak minden merev műfaji határt és „fejlettebb” fokon állítják vissza a ritmus és a dallam, a szöveg és a zene, az ének és a tánc egységét, és a hallgatóság sem ül faarccal, kötelező csendben, hanem időnként be is kapcsolódik, a tetszésnyilvánításnak pedig egyszerűen nincs is határa. Akik így tudnak rajongani, nagyon szép lelkű emberek, minden jó ügyben lehet rájuk számítani! Akármilyen szinteken is, de ez olyan élő művészet, amelyben új műfajok, új alkotások százai születnek, igaz, nagyobb részük kérészéletű, de amelyek magukba is tudnak sűríteni eszmét és művészetet, modernséget és hagyományosságot, nemzeti és nemzetközi vonásokat, azok már-már halhatatlanok, mint amilyen többek közt a Jézus Krisztus szupersztár és magyar megfelelője: István, a király. Ezek átjárják a határokat, bekerülnek modern kommunikációs csatornákba, közelebb hozzák a tér- és időbeli távolságokat, besűritik ezeket, segítenek megérteni-megértetni a másságot. Ne feledjük, a korábbi mintegy másfél évszázadban is évenként legfeljebb egy-két igazán népszerű alkotás — itt nem az ún. magas, hanem a tömegművészetekre gondolok — vált ki a többi közül, bizonyult időállónak! Igaz, e modern alkotások befogadása egyelőre még nemzedékhez kötöttebb, mint régen.

Az ifjúsági mozgalmak hatására serdülőink körében is a hosszú és a dús hajjal, a farmerral és a különféle jelvényekkel kezdődött el egy sajátos „forradalom”. Mihelyt e külsőségek divattá váltak, polgárjogot nyertek, legalább formálisan kiegyenlítették a fiatalok közötti osztály-, nemzeti és egyéb különbségeket. A Világ fiataljai előbb teremtették meg egységüket, mint mi felnőttek a magunkét. Az csak természetes, hogy serdülőink mindent túl is hangsúlyoztak, ezzel is a leválást, ill. az összetartozást, valami újnak a keresését példázták. A sors iróniája, hogy az üzletiesség jegyében később mégis kialakult pl. az előkelőbb és a kevésbé irigyelt farmerek divatja, de erről már nem fiataljaink tehettek. A szabadság útja egyébként is göröngyös: divattá válhatott a hanyag testtartás, az unott, érzéketlen arckifejezés, az állandó rágcsálás stb., ám a lélekbúvárok és szociológusok tudják, hogy „belül” éppen ellenkező magatartás és folyamat lappang: nagyon nagy fokú érzékenység, belső bizonytalanság és a divatnak „behódoló” ún. rabszolga-magatartás. A „kivívott” szabadságjogokhoz tartozott az új és új nemzetközi köszönési formula, melyeken a felnőttek előbb háborogtak és csodálkoztak, majd némi késéssel ők is igyekeztek átvenni; a fiatalok körében mindenki mindenkit tegezett, hogy a kapcsolat hamarosan létrejöjjön, miként a „szocializmus” kezdetén, s ennek is egyre nagyobb tábora lett más korosztályok körében. Divatos lett a szókimondás, a mindent nevén nevező szabadszájú- ság, ez kinövéseivel együtt is visszahatás egy újkori masszív prüdériára. Felkaptak jelzőket, szólásmódokat, egyik-másik címadó is lett: — elhagyott a közérzetem; — sírig tartsd a

48