Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 10. Októberi mozaik - a dialógushiány formái, archetípusai és mozgásiránya
A nagy látvány a hegyoldalakkal, a tapolcai medence páráival, túloldalon a víztükörrel, Szigliget fáival, bokraival, olyan, mint egy zöldre festett űrbéli táj, mert a színben nincs élet és ettől kapcsolatok nélküli a levélzet. Létezik, de nem él. A sárgulás-barnulás vegetációs folyamata, a biológiai linearitás helyén, az élet színét reprezentáló zöldre való erőszakos hivatkozás egy már kihűlt világ dermedtségéből, a „mögöttesben” — mintha csontkéz morzsolná a porcelánleveleket — közelnézetben látható a szürkés cafatolódás. A száradó ágak nehezen bírják a sűrű levélzetet. Lehajlanak, mintha a valóságos pompázást érné utol az elmúlás. Az egyetlen kontaktus ezzel a létező, mégis kvázi tájjal, hogy felismerünk benne valamit, ami azonos velünk. De ez lassan történik meg. Ezért olyan nyugtalanító. Nem hullik le a levél. Fölmorzsolódik, miközben a fagy a földbe préseli a nap fénysávjait. Úgy marad ott ez a nyom, akárha egy földredöntött test emlékét őrizné. Szépek Orbán Ottó és Tornai József újabb versei. Betöltik a megtestesítő aktus terét. Azokból az univerzális létélményrétegekből szivárognak elő, amilyenekből — mindmáig legmagasabb szinten — a század második felében Weöres és Pilinszky teremtette meg a költészetét. A versbeszéd teljesen más, de most a létérzékenységről legyen szó, amelynek a mágneses teret felfedező mutatója rááll a főirányra, és akkor jelzi az induló nagy mozgásokat, amikor még éppen csak fújni kezd a szél. Pilinszky, aki hozzám közelebb áll, mint Weöres (ez bizonyára csajc a proteuszi hajlamra, a filozófiai játékosságra való szomorú alkalmatlanságomat mutatja) belement a legmélyebb létrétegek labirintusaiba (tudta jól, mit keres, mi általi fölzabáltatásra vágyódik, ahogy ezt Simone Weil metaforikus vallomása nyomán mindig idézte is); ezekben az Orbán- és Tornai-versekben a költői énben már kevesebb a dinamika, a lét nem beszív, hanem iszonyú súlyával átgördül a versen. Pilinszky trancendens világában a fő bűn mindig az övé volt, hogy ezzel — bárányként — méltó legyen (befelé tekintve) a világbűn viselésére; ezekben a versekben a főbűn amott van, a részvételünkkel ugyan, de azért kifelé nézve megpillanthatóan: a világban, körülöttünk, a zónában. Az érzékelés közegészsége, az észlelési rugalmasság és tágasság, a mentalitás confessionális színe a fontos (számomra) új verseikben. Nem alapkaraktere irodalmunknak, közgondolkozásunknak ez. Általánosabb a mélység-magassági dimenzióban megmutatkozó horizonthiány; a karneváli fák arabeszkjei, rokokó, nyers, kopár lokális démoniája mögött az erdő felzúgásának a meg nem hallása, miközben a nagy világáramlások morajlása eléri — hogy megintcsak kompetens költői tájról hozzam a képet — a „semmi ágán” vacogó egzisztenciát. Nemrégiben három Proustról szóló írást olvastam újra. Németh Lászlóét, Halász Gáborét és Ernst Blochét. Némethé pályájának és a magyar esszéírásnak — a Proust-megértésnek — egyik alapműve, Halászé inkább (újra) olvasónapló, a nála nem általános nosztalgikus színekkel, a Bloché mindössze egy oldalnyi jegyzetrészlet. De ennek a töredéknek érdekes a nézőpontja. Feszültségében, mentalitásában van egy szín (nincs jobb szavam rá): világtudat-érzékenység. Bloch mint halálos órát (találja meg), merevíti ki Proust-regényének léthátterét és időélményét, (valóban, Proust számára életének egy trilógiaírásnyi villanásba sűrűsödő halálos órája a mű); de Bloch a világóra korszak-halálidőt jelző mutatójának mozgását is látja. Azt mondja: „Az Én, ha szétfoszlani látja a saját életét, és a 29
