Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Balla D. Károly: Három vers az éjszakából
esett, a túlélőket nem rehabilitálták, („Kegyelmet sem várhat”), s a magyarság „vére hulltán daccal hallgatott”. Füzesi Magda egyébként a tabu oldódásakor elsők közt fogalmazta meg ezt a sorstragédiát egyértelműbben is Kása Anna balladája és Évforduló c. műveiben. A harmadik szakasz nyitósora tovább fokozza a tragikumot. A mártíromság és vérveszteség még nem elég: a hallgatásra kárhozottakat megfojtja a csend, megnyomorítja a kimondhatatlanság és a kollektív bűntudat. A következő sor meg is jeleníti a csend parancsolóját. A kép újra József Attila-i. Ritkábban idézett versében, az Ordasban szinte azonos a kép: „Friss havat zabái még s érzi / húsotok, amint bevérzi”. Ebben az éjszakában az ordas kiléte-miléte aligha kétséges, s nyilván azonos a Kovács Vilmos-vers szőrös pofájú fenevadjával. Már-már várható, hogy ez az ordas is beliheg az ablakon, nem véletlenül félti hát a lírai hős ibolyáit. Virrasztania kell, mert mi lesz a sápadt virágokkal, ha rejtegetőjük elveszti éberségét. Kovács Vilmos hőse felriadt álmából, Füzesi Magdáé nem mer elaludni. Virraszt, és már pontosan érti a mártír-fahasábok SOS-jeleit. * * * Éjszaka Arcát az ég kezembe rejti, behunyja csillagszemeit, kövér sötétté gömbölyödve gurul az éjszaka megint. S dorombol, lábamhoz húzódva, pedig lehet, a tigrisek erős karmain ringatózik, és ö is tigris, meglehet. Finta Éva Finta Éva költeményében három nagy rádöbbenés lehetősége rejlik. Az első közelébe akkor érkezünk, amikor az első két sor könnyedségén, szelídségén, szokványos csillagszem-metaforáján (vő. József Attila: „Lehunyja kék szemét az ég”) túljutottunk és felkészületlenül ér bennünket a sejtelmes kép: a sötétté gömbölyödő éjszaka, mely ráadásul gurul. Nem tudjuk eldönteni, miről is van szó. Higgyünk a költőnek, valóban az éjszakáról? Akkor miért gurul? Hogyan gömbölyödik? Kinek kárán-baján hízott kövérre? Nem hátborzongató ez egy kicsit, különösen a szelíd csillagszemek után? És ekkor szemünk rácsúszik a következő sorra: „S dorombol, lábamhoz húzódva”. Ujjongó felismeréssel éljük át az első rádöbbenést: hálistennek csak egy elhízott macskáról van szó. Feszültségünk, szorongásunk feloldódik, lelkesen tesszük helyére a dolgokat: a „kövér” szó egyenes értelmű a macskára vonatkoztatva, a „sötét” nyilván a cicus fekete voltára utal, s mi sem jellemzőbb erre az állatra, mint hogy szeret összegömbölyödni. A sötétben közelgő kövér macskáról megállapítani: gurul — szemléletes költői kép. Éjszakánk tehát nem más, mint a macska metaforája, s gyakorlottan bólintunk, talán mert ezt az azonosítást ismerjük máshonnan is, Radnóti Ódájából például: „A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött / s zizzenve röppenő kis álmokat vadász”. A macska és az éjszaka egybejátszása kellemesen bizseregtet, igen, ennyi sejtelmesség még jól is esik: sötét, csillagtalan éjszaka, lábunkhoz dörgölődző puhaság — finoman árnyalt, érzékletesen szemléltetett lírai alaphelyzet. 42
