Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Balla D. Károly: Három vers az éjszakából
beliheg a szőrös pofájú Mindenség, ez a csillag-ivarjairól szaporodó, Isten árnyékában párzani vágyó, himszagú állat. Felülsz az ágyon. Szemed sárgán villan. Orrlikad kitágul, s csendesen remeg a vállad. Kovács Vilmos Kovács Vilmos versét egy metonímia és egy metafora nyitja. Az előbbi ok és okozat felcserélésén alapul (hiszen a kapcsoló kattan, és a villany alszik ki), a második a világosságot mint azonosítottat cseréli fel a Tűz szimbólumával, mint azonossal. Az elvonatkoztatás mértéke fokozatos, hisz a metonímia már-már köznyelvi egyszerűségű, míg a metafora inkább költői (bár a Tűz, mint jelkép, szintén szokványos). E két szókép után a második sorban már bezúdul a versbe az egész mitológia. Hiszen a „millió éve” nem pusztán költői túlzás, hiperbola, hanem a millió évre sziklához láncolt tűzlopó Prométheusz egyértelmű megidézése. Hogy a Prométheusszal azonosuló lírai én e versben nem mint tűzlopó, hanem mint tűzvigyázó jelenik meg, annak oka és jelentése van. Közelítsük meg talán így: aki ezen az éjszakán (vagy inkább: ebben az éjszakában) tüzet lop Zeusztól, annak szerepe és felelőssége nem merül ki a tűzlopás tényében, vagy abban, hogy a tüzet átadja népének. A tűz (ha tetszik: Tűz) vigyázója, őrzője, táplálója, átmentője kell hogy legyen. A harmadik sor picit furcsa igehasználatával kelt feszültséget (megszokottabb lenne tárulkozót vagy kitárulót, de leginkább nyílót, kinyílót használni), no és persze jelentésével is: a megszemélyesülő ablak így válik a mitologikus éjszaka jelképelemévé, amelyet egyébként Kovács Vilmos kötetében a következő vers visz tovább. (ABLAK / aztán már nincs is semmi / csak a csillagbójás közöny / abban a sötét üveges szemben / mely elnézi / hogy próbálom el tízezredszer / egyszeri halálom). Ezen a „varázsablakon” át nyomul be a képbe a negyedik sorral kezdődő Bosch-i látomás. A „szőrös pofájú Mindenség” már önmagában is hátborzongtató vízió, ezt tovább tetézi-árnyalja az isteni genezissel vont profán párhuzam, illetve az élet keletkezésének a világspórával, a kozmikus ősprincípiummal történő magyarázása (vő. „csillagivar”). E szürreális, ám mégis bölcseleti „logikájú” képben megjelenítve láthatjuk eszme (Isten) és matéria (Mindenség) szembenállását, utóbbinak az előzőhöz képest másodlagos („árnyékában”) voltát. Ebben az éjszakában azonban e látomás konkrétabb az idea és az anyag filozófiai-költői felmutatásánál. E versben a Mindenség sokkal inkább az itt és most valósága; ha tetszik: a himszagú állattal azonosított hatalom, amely arcába liheg a tűzvigyázó Prométheusznak. Hogy e feltételezés nem alaptalan „belemagyarázás”, valószínűsíti a vers második szakasza. A kozmikussá absztrahált kép után ugyanis a leghétköznapibb emberi világ, a közvetlen valóság jelenik meg. Az alighanem álmából felriadó második személy minden bizonnyal a lírai én asszonytársa, aki felülve az ágyon halkan sírni kezd. Sírni kezd, mert ő álmában látta azt, amit Prométheusz éberen: a szőrös pofájú szörnyeteget, amely idegen embertől és Istentől, mégis mindenhatóként telepszik rá hímszagával a világra, magáévá teszi, saját képére nyomorítja. És hiába enyészik el a látomás, a szobában ottmarad a szörny létezésének tudata, ottmarad hímszaga („Orrlikad kitágul”). Ezért kell sírni ezen az éjszakán, ebben az éjszakában, mert ahányszor ellobban a Tűz, ahányszor elenyészik a megtartó világosság, mindannyiszor megjelenik a Gonosz. Vigyázz hát a tűzre, Prométheusz, s vigyázzatok ti mind, kik birtokában vagytok, mert értetek is sír az az asszony ott, azon az ágyon. 40
