Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Balassa Péter: Ablak-Zsiráf (A helyzetelemzés néhány feltételéről)

zsiráf’ mentén haladhat. Az emberi lény, az emberiség első, filozófiai kérdése csakugyan: mi ez? Ennyiben a kezdet filozófiájának állapotához kell visszanyúlnia mindenkinek, s itt a kezdet nem kezdetlegességet, hanem megújulást, új értelmet jelent. Mi ez? — ez megnevezést és nem szóképeket követel. Ennek az új név- és szó-tárnak tartalmaznia kellene azokat a tapasztalatokat, amelyek a most tönkremenő, előző nyelv használatából adódnak. Az „új nyelv” nem is jelentene jó ideig mást, mint az előző tapasztalatainak a gyűjteményét, mint negatív keretet. Kétségtelen, hogy ez a fenti értelemben erőt, erőfeszítést, feladatot jelent: szembenézést a gondolkodás mibenlétével (ebből a szempontból újra figyelmeztető lehet a hagyományos, nemzeti afilozofikusság átgondolása — babonáról, önvédelmi ideológiáról vagy valóságról van-e szó?)

Végül saját kereteimet és bizonyos tartalmi-metodikai kereteket átvilágítva, jelezve rakosgatok egymás mellé néhány mondatot, remélve, hogy beleilleszkednek a fent nagy nehezen létrehozott szövegösszefüggésbe. — Nem egyik, másik, harmadik stb. pólus ellen vagy mellett beszéltem. Nem lehetek liberális a szociális gondolat nélkül, és a nemzeti vagy a magyar szavak evidenciaként való felfogása nélkül sem. Nem élhetek vissza az Európa szóval, sem így, sem úgy, hiszen ez is evidencia. Nem gondolom, hogy az, akinek nem probléma, hanem evidencia, anyanyelv stb. az ún. identitás, nem jó magyar. Nem gondolom, hogy elkerülhető az a felismerés (következményeivel együtt), hogy az etnocentrikus gondolkodás merevségének feladása nem a magyarság elárulása, hanem a kontextusban gondolkodás feltétele, és felelős megélése az ember globális önveszélyességének, a modernség önkritikájának, ami új megvilágításba helyez identitást és tradíciót, haladást és pluralitást, méghozzá anélkül, hogy mindent rákenne akár 1789-re, akár 1917-re. Kantra és Marxra. Nem gondolom, hogy elkerülhető az egyik legsúlyosabb felismerés: ha az önismeret elmulasztása nem individuális, hanem közösségi — negatív — cselekedet, akkor azért egy adott közösség szellemi hangadói felelősek. Nem gondolom továbbá, hogy elkerülhető lenne az a felismerés, ami a kollektív gyűlölködés bénító problémájával kapcsolatos: a kudarcokkal (pl. munkakerüléssel) együttjáró öngyűlölet kifordításáról van szó, a saját kudarc (pl. munkakerülés) külső bűnbakokban való megjelenítéséről: nem gondolom, hogy ez individuállélektani kérdés. Nem gondolom, hogy Magyarország jelen szellemi és lelki állapota érthető-enyhíthető lenne a globális válságról szóló beszélgetésbe való bekapcsolódás nélkül. Nem gondolkodom, külön a magyarságról, s nem is vagyok hajlandó erre, mert nem gondolkodhatom létezésem evidenciájáról és arról, hogy mindent magyarul gondolok. Nem fogadom el és visszautasítom, hogy bárki mintegy „szembesítésként” felhívjon rá vagy kioktasson róla (kétségbevonja létezésemet). Nem gondolom másfelől, hogy elfogadható lenne a magyarságról való gondolkodás másik szintúgy szeparáló véglete — hogy „mindez” helyi folklór. Számomra a létünkben fenyegetettség hisztérikus agyon- hangsúlyozása a külső, veszélyeztető erők öntudatlan elfogadása, céljaik introjekciója — öngyengítés. Hazafias nemzetvesztés is létezik, ahogyan európai világellenesség is. Az identitás evidenciájánál, axiomatikus erejénél nem ismerek nagyobb erőt, s ez nem igényel külön erőfeszítést, sem bizonyítást, mert adottság, felelős megélés és ittlét dolga. Magyar és világpolgár — ez nem ellentét. A belső elégtelenségből, a nagykorúságra áttérés kudarcaiból, gyengeségekből vagy az ambíció, a munka (a feladat felmérése és méltósága) vagy a durca, rosszabb esetben a paranoia következik. Ezt néven kell neveznie kinek-kinek saját magában, metaforák nélkül, ennek a magányát, akiokon kívüli, de üdvözítő éjszakáját el kell tudni viselni. De hiszen az egész európai hagyomány (benne a magyar, ezért itt külön nem említendő (a nevelés/ önnevelés) hagyománya. Megtanulni, megtanítani élni (saját értelmünkre támaszkodni s így: kommunikálni közösen): ez több és erősebb mint a rémült, kicsinyes, pánikos kérdés: „megmaradMW&-e?” Nem gondolom, hogy a nyitott társadalom eszméje veszélyezteti mindazt, amit kinyitunk a világra, hanem azt gondolom, hogy ellenkezőleg: megerősíti, értelmesebbé teszi azt önmagában, növeli az értelem közösségét megtart. A nyitottság: kölcsönösség, és nem erőszakos egyetemesség. Gondolom viszont, hogy minden provincia, ha féltő, fukar módon saját glóbusban gondolkodik, akkor előbb- utóbb univerzumnak hiszi magát. Akár az egész glóbus is válhat provinciális imperializ37