Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Balassa Péter: Ablak-Zsiráf (A helyzetelemzés néhány feltételéről)

magyar író, értelmiségi vindikál magának évtizedek óta „a nemzet lelkiismeretéért” mi (ezúttal helyénvaló e szó) játszottuk el ezekben az években és nem mások. Felelőtlenül, le nem mondva a kiskorúság kényelméről, a hatalmi narcizmus, a magunktól el nem tekintés, a partikuláris érdekeltség, a tekintélyuralmi beidegzettség, a sérelmi politika, a sérelmi gyülekezet, a könnyebb ellenállás (ellent nem állás), az önkritika-hiány és önismeret-fóbia világáról. Ebben a kontextusban használom — nem egészen történelmi értelemben hát — a felvilágosodás szót: a magyar szellemi élet kamaszos, Kant előtti állapotban van, s inkább, mint a 19. században. Kant neve itt egyszerűen a nagykorúságra törekvést és a magam értelmére történő bátor, magamtól eltekintő, napvilágra törekvő magatartást, egy elérendő normát mint feladatot jelent. Jelenti továbbá azt, hogy az önazonosság megerősítése nem visszamaradottságot és regressziót jelent, hogy a szellem kisszerű félelme önmaga tisztázó kötelezettségeitől — szellemellenes, alkotásellenes és önveszélyes. Éppen azt nem érheti el, amire legalábbis deklaráltan sóvárog. Jelenti végül azt, hogy a beszélgetés nem feltétlenül a többesszám tagolatlanul egységes közösségét írja elő, nem az akol parancsuralmát (sem itt, sem ott, sem emitt, sem amott), hanem az individuumok szabad társaságát, a megegyezés értelmességét, alkalmanként a túlerőltetett közösség nivelláló, értelempusztító többes számával szemben is. Kant neve azért is kerül elő itt, mert jelzi: az Ablak-Zsiráf helyzetét, az új jelentéstani vitát, beszélgetést, a „mindenekelőtt”, az „előfeltételek”, az előzetes-formális tisztázás, a „mi mit jelent” kezdeti állapotát kellene elfogadni. Az elfogadás persze beismerést is jelent, de ismétlem: a beismerés, az első és elkerülhetetlen lépés afelé, hogy ne maradjon az ember a kudarc önvigasztaló értelemma- szatolásában, hanem a feladat világító ereje felé mozduljon el. Munkakerülés helyett munkaszeretetre gondolok. Ismétlem azt is, hogy ez az elmozdulás nem feltétlenül a közösségi többes számot, de feltétlenül a beszélgetés szétszálazó, megvilágító élességét: értelemösszefüggések létrejöttét eredményezi. Márpedig az ember kitüntető, emancipált címére éppen a mindentől megkülönböztető közös értelemhasználat tesz méltóvá.

Egy mindenki előtt álló beszélgetésben mint kötelező feladatban semmit sem érdemes többé tompítani, mert már nincs semmi értelme, hiszen rosszabb „a helyzet” annál, semhogy megajánlhatná bárki is a jóhiszeműség érdekében a homályos fogalmazást. Nincs több esély a metaforikus beszédben. Egy társadalom szellemi életének kiskorúságból való kilábalása nem teszi lehetővé a „művészi” retorikát. Az irodalmiasság ezen a terepen mellébeszélésnek bizonyult. Esély egyedül a világos megkülönböztetésben, a száraz szó- és fogalom-elemzésben van, a metaforikus átvitel, az „átvitt értelem” aszketikus kerülésében. Ha a „szépség” (ha az) a rombolás és értelemvesztés eszközévé válik, akkor le kell mondani róla. Ez azt is jelenti, hogy a társadalmi átváltozáshoz ajánlott irodalmias programok és szóhasználat kíméletlen önkritikája és feladása nélkül az irodalmi és humán értelmiség még annyi bizalomra és megbecsülésre sem számíthat, mint amit — némileg megtévesztő módon — eddig élvezett. A magyar társadalom sokkal jobb állapotban van, mint a magukat szellemi vezetőknek tekintő írók, irodalmárok, szellemi emberek. Állapoton most innovációs képességet, értelmes változtatási stratégiákat, egyfajta köznapi nor- malitást és spontán autonómiát értek. A magyar társadalom egésze, ha az autonómiát egyéni és összemberi sine qua non-nak tekintjük á la Kant, fölülbírálta és lehagyta az irodalmias Magyarországot, s én ezt igazán pozitív fejleménynek tartom, ami visszamenőleg bevilágítja mindazt, ami történt, s amit ennek alapján megfogalmazni igyekeztem a feltételekről. A felemelkedni igyekvő társadalom a néven nevezés mellett döntött, a metaforikus beszéd helyett leiskolázta a költői retorikát, sőt mintegy bemutatta, hogy „a helyzet” főként a társadalom hangadó, de egyre kevésbé releváns közegére igaz csupán, s hogy ennek lehangoló állapota, szegényes minősége éppen az írástudó metaforizálásban: a beszélgetés s értelemösszefüggés szétzúzásában gyökerezik. A társadalom nem költői műalkotás, amit esetenként a műelemzésben is csak módjával használható metaforikus beszéddel lehet értelmezni. A helyzetelemzés nem lehet analogikus a műelemzéssel. Ezért meggyőződésem, hogy az a beszélgetés, amit a Forrás nagyon rokonszenvesen kezdeményez, mégsem a metaforák és a mindenáron való többesszám-használat, hanem az „ablak36