Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Balassa Péter: Ablak-Zsiráf (A helyzetelemzés néhány feltételéről)
Balassa Péter Ablak-Zsiráf A helyzetelemzés néhány feltételéről M M V .JLérei Ferenc és V. Binét Agnes egykori remek gyermeklexikonának címet adom rövid írásomnak, mert úgy gondolom: újra kellene alkotni, mintha (?) gyermekek lennénk, azokat a szavakat, amelyeket az irodalmi-szellemi közélet elhasznált. A címadás: értékelés is, jelzés is azokról az előfeltételekről, amelyek szükségesek, de nincsenek kéznél, mielőtt bárki bármiféle tartalommal töltené meg őket. Ha a tisztelt Szerkesztőség „Metaforák helyzetünkre” címmel kérdez, akkor mindenekelőtt bajban van az ember: sem leírást, sem elemzést, sem tartalmi újdonságot, magyarázatot nem tudok nyújtani, mert nem tudhatok, és ennek a belátása lenne az első lépés bármiféle tisztázás — „gyermeklexikon” — felé. A „mindenekelőtt” és az „előfeltételek” a kulcsszavak itt és most. A megadott téma megfogalmazása és ragozása nem egészen problémamentes számomra. Nem vagyok benne biztos, hogy abban a szellemi szétesettségben, az értelemközösség pusztulásában, amely mindennapi tény és tapasztalás, s amely nem a 80-as évek végén szakadt rá a magyar humánértelmiségre, hanem egy hosszú „fejlődés”-nek ezekben az években felgyorsult „eredménye”, nos, ilyen körülmények között lehet-e, érdemes-e többes számot használni, nem vezet-e ez is újabb öncsaláshoz? Mit értsen a körkérdés megszólította ember „mi”-n, ha magunk vágtuk el ennek az értelmét — sokfelé, sok irányban. Úgy vélem, hogy a közösre — a jövő közöse szempontjából — egyedül a rideg tények és a kiábrándító pusztulás felől lehet gondolni egyáltalán. Azzal a megszorítással persze, hogy közösségre lehet-e jutni (meg lehet-e egyezni) abban, hogy bármiféle szellemi tisztázásnak nem feltétele többé a résztvevők érzelmi-alkati, indulati-stiláris-gondolkodásbeli egysége-közössége, nem feltétele a hovatartozás törzsi egyöntetűsége. Az értelem közössége, bizonyos szavak és fogalmak értelmében való közös megegyezés nem azonos az identitással. Sőt, úgy gondolom, hogy az identitás — különben igen zavaros és homályos fogalomhasználata — az, ami az értelemközösség létrejöttét újra és újra lehetetlenné teszi, paradox módon az identitás beteges kiemelése pusztítja a közöset. A közöset most, az utóbbi évek tapasztalata alapján csakis a nem közös, a különböző, az ellentétes, olykor az ellenséges előzetes kimondása: tisztázása felől lehet elgondolni. Ha lehet. Ehhez rendkívüli erő szükséges, nyelvi és gondolati, nem pedig metaforák. Ez az erő nem feltétlenül egyéni képességek, tehetségek dolga, nem is olyasmi, amivel szemben újabb és újabb kudarcot kell szenvedni, hogy aztán újabb értelempusztuláshoz vezessen, hanem feladat, a kilábalás és a felvilágosodás feladata. Ennek nincs alternatívája, ha és amennyiben megegyezés születik arról, hogy szellemi emberek, írók stb. vesznek részt a „helyzetben”, méghozzá máig meghatározó módon, és ez kötelezettség — retorika nélkül; hogy tehát a szellemi ember mutatja meg a társadalom egészének, mi is az a nagykorúság, amit pusztán saját eszünkre támaszkodva elérhetünk. Nevelők csak önnevelők lehetnek. Ha ilyen definitiv döntés születik, akkor igaz: nincs alternatívája a kilábalásnak és felvilágosodásnak mint feladatnak. A járatos olvasó észrevehette, hogy anakronisztikusán használok némely szavakat. Ez a szándékosság abból a traumatikus felismerésből ered, hogy azt a kórosan felnövesztett felelősséget, amit a 35
