Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Tandori Dezső: „Quasi una fantasia” - avagy - Meg más művei

hogy elhúz egy fehér kirándulóhajó, és azon ott a Szpéró, fő madarad, a többi holtakkal, és integet, menj csak Auteuil-be, Evrybe etc., ők nem érnek rá, rengeteg dolog van ama más világon, nagyon igyekezni fognak, hogy ők is csatlakozzanak még hozzá, menj csak az avenue Mozarton, nézd, Mozart Szépségszalon, Mozart Segélyező, Mozart Tisztító és Vasaló, Mozart Filiálé, Mozart Filatélia, Mozart Vegyeskereskedés, Mozart Hangjegytár, Mozart Pufisütő, Mozart Habcsók, Mozart Kutyaszalon ... és mindez korántsem bicen- tennárium. Menj csak. És hidd, hogy Enghien, Evry etc. „az igazság pillanata”. Hogy írni: az halandzsa ... folyóiratot szerkeszteni lila gőz . .. állást betölteni olyan, akár lábos alatt a rács, harmonikás . . . hidd, van, ahol kezdet van és vég, úgy, ahogy te gyerekfejjel elképzelted — mert azért, ugye, csak az irodalmat idézed?

Mert író vagy, csak az irodalomat idézheted, erre esküdtél föl ordításnál némábban, és ezért utálod a „sikoly” és ilyenéd szókat, a dolog ne játssza meg önmagát, és a dolgot ne hozzuk oly dologi-rossz hírbe, mintha azt tenné. A dolog az a dolog. Jaj, még egy undor kifejezés: „Az egy dolog, hogy .. .” Ezek mind a nyelvben, az anyanyelvben vannak letéteményezve — jó gúnyos? —, és nincs rajtuk rendűiét. Mert író vagy, csak az irodalmat idézheted .. . halálod óráján is. És mert a Szpérót, az Éliást, a Samut, a vak Pipit, a Poszi nevű poszátádat, talán ha túléled őt, nem biztos, a sánta Aliz hercegnőt idézheted csak halálod óráján — „ha haldoklóm, ezt suttogom” —, ki voltál? Ha tehát, mondja a beléd szorult pedagógus, legigazabb szellemvalód okán csak az irodalmat idézheted, ha meghalsz is, hát ki voltál valami más legigazabbság módján, hogy a Szpérót, a vak Pipit... etc?. Hogy az „igazság pillanatához”, mely is odaadás eredménye, meg azé, parlagian, hogy bemégy egy kapun, fák alatt haladsz el, embertársaid vannak ott, van „egy dolog”, amire felkészülhetsz, amihez véleményt fűzhetsz, ezt tétté foglalhatod, abba, aztán két perc élő zöld és mezőny és lóizomzat és zsokétudás és számítás stb. végeredményeként előjön „az igazság”, amiben kételkedhetsz, aminek örvendhetsz, amiről lemaradtál stb., de mégis, ez valami, valami oly helyzetszerűség, hogy teljes felelősségedet hívja ki — ha kivívtad, hogy ilyképp légy ott: ha mint író vagyok ott, mondom, ha az irodalom „helyett” azért nem, de majdnem ... ha tehát tisztázatlan állagomban, vagyis önszépítés nélkül vagyok evidens és megkérdőjelezett, abszolút és csonka ... ha ez így van, s ehhez hozzá-járulnak az ő neveik, a Szpéró nevű madár révén látott csillag névalakja, a Samu hangalakja, a Poszié stb. — nem mindig a legkülsődlegesebb evidenciára való készülést is élted? A belehalást, ami megmentésed is, nem rákészülésekkel érted el?

De ez nem olyasmi volt hogy „a lovak és az angyalok”, hogy „végül semmise marad” stb. Ez irodalom volt, ez, bármi átlelkülten, igen, az átszellemülten és a lelkesülten szót sántaságuk okán szándékkkal kerülöm, ez bárhogy is csak ígéret volt, tartalék egy következő korodra, mondom magamnak? s akkor . . .? Mely jogon lépsz új váltásba ily jel-igével? Ha nem ennek volt evidenciája. Hanem hogy nincs kivel szót váltanod, s bár nem hiszel az „Istenem” megszólíthatású lényben-fogalomban, mégis azt a végső kegyelmet kérded fel, kéred tőle, hogy legalább imádkozhass? Ez az ima ugyanolyan konkrétan palaszürke, koszfehér volt, mint a Montmartre háztetői Utrillónak, Utrillo után élőben; élőben, mert valaki — egy veréb madár — meghalt, egy veréb madár, aki miatt „itt” éltél, de hát hol, miféle képzetes térben, a nem-elmozdulásban, hasaltál a szőnyegen, Utrillo reprodukcióit nézegetted, az Utrillo-reprókat, a palaszürke tetőket, a koszkrém-fehérségű falakat, a kiszögellések változatrendszerét, a templomokt, melyek egyikét a veréb madárról Szent Szpérónak nevezted el. . . Szpéró meghalt egy éjszaka, a legendássá nőhető, növeszthető történet elindításaként: hogy a két szárnya fehér volt már, az éji órán így feküdt kezedben már holtan, te hitted, alszik, s akkor, hogy már ő szólt neked, még az átmenet átmenete előtti átmenet korában — amikor is tovább bőgött a tehén ezért, tovább zsendült a zöld stb. —, hogy most kicsit lódulj és lendülj ki, miatta is, neki is, a hajnalcsillagban, amit anyád énekelgetett neked, dehogy érzelmes emlék, a repülők fénypontjai is csillagok voltak, míg Szpéró élt, a velük-nem-megyek-aztán jeleié, láttad őt, lásd őt, e csillagban, s fogadd el nevét lovakéban, majd erről a legendát, hogy Topstern, Star Macedón, Starella, Stardust, Starrie etc. — de mit is akartam mondani? Miért jöjjön mód bármelyi30