Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Czegő Zoltán: Balatoni lenyomat

Na lám, mégis én vagyok mohóbb ebben a nyárban, mint ez a legényke ebben a másik ágyban. Hétóra van, hétágra süt a nap, az áldott, és ez a gyerek itt alszik, naptócsával a hasán. Ám az is igaz, hogy nekem óvatosan be kell osztanom a maradék időmet, ezért settenkedem bele korán a nappalba, lesek ki az ablakon. Neki viszont van ideje bőven még.

Ma zenés ébresztőnk volt. Egyhetes népünnepély indul Szigligeten, ma van a megnyitó, itt lesz a köztársaság elnöke, lesz majd lóverseny, kiállítás, hangverseny is később, itt sorjázik a falu népe a korlát mellett, belépő hatvan forint fejenként.

— Mégsem nyolcvan — állapítom meg halkan, csak úgy magamnak. Fiam néz. Most ezt hogy értse? Aztán fölnevet.

Göncz Árpád köztársasági elnök megnyit. Közvetlen, rögtönöz. Én nézem őt. Én is. Megülte a múlt rendszer néhány börtönét, ez szent.

Tőle is féltették a magyar nép boldogabb jövőjét, a kommunizmust Kádárék. Marián István idős katonatiszt mesélte nekem a múltkor, hogy akkor volt elégedett börtönbeli sorsával, mikor Bibó Istvánnal, Göncz Árpáddal kerülhetett közelségbe odabenn. Ez a Marián István volt 1956-ban a budapesti Műegyetem katonai tanszékének vezetője, aztán a diákság választott vezetője október 23-án, a forradalom kezdetén, aztán a dolgok természetes kommunista rendje szerint rab különböző börtönökben. Egy hónapja lett tábornok, tartalékos. Egy hónapja. Abban a házban lakik még az ’56-os perek egyik vérbírója, békés nyugdíjas, de ő már rég, a dolgok folyamatos rendje szerint nyugalmazott tábornok, megfelelő nyugdíjjal.

Hát ki, ki a gyepre, állnak a sorompók, egy kocsi tetején a bírálóbizottság, ott a köztársaság elnöke is, fölvonulnak rendre a lovasok, kocsihajtók, kocsistul. Egy fiatal deres mén rakoncátlankodik, nincs szokva a tömeghez, meg ahhoz, hogy ő látványosságszámba megy. Két lábra áll, ágaskodik benne az indulatos lóerő, húzódik félre a közeléből.

Következnek a kocsihajtók. Az első hibátlanul hajt, a második vét, föladja. Aztán következik egy igazi parádés kocsis, 43 kilométer zsinór a ruháján; a fiam rábólint, annyi biztos, hogy megvan. Valamelyik főnemesi család intézője felejthette itt a mundért.

Hajtó téveszt, kiáll.

Hát igen. Van itt rend, és be is tartják.

És most hatalmas taps közepette megjelenik két kis póni ló, humornak szánták őket, húzzák szigorúan a gumiabroncsokra szerelt stráfszekeret, melyben hétköznapokon a lekaszált füvet, szerszámokat, gazt szokták szállítani. Most beneveztek ők is a „kékvérű” lovak közé. Kétarasznyi lábacskáikon szaporán aprítanak.

Minden rendben megy, hatalmas a rokonszenv a közönség részéről, mindenki nekik drukkol. Csupán egyetlen egy akadályt nem tudnak lebírni: ennél zsákutcába terelik a sorompók a fogatot, onnan kell visszakozni, szabály szerint. Hát ez nem megy a kicsiknek, de kevés külső segítséggel megoldják.

A fiatal szürke mén már nem is jelentkezik versenyre, hátul a gyepen csitítják, itt mellettem figyeli mindenki a pónikat. Mellettem egy ismerős asszony beszéde egyre szaporább lesz, figyelem, nem értem. Egyre csak hadar. Tőlünk néhány méterre, a nyírfák alatt ott áll a fiatal mén, megkapó, impozáns hímtagja hatalmasan kieresztve, azt lóbálja lomhán. Időnként összerándul a test, és a büszke tag

7